Bóra Katalin (bejön)

Kata: Szervusztok gyermekek! Na, ma is sütöttem egy kis süteményt. Mesélünk egy kicsit nektek az én drága jó férjemmel, aztán megkóstoljuk majd ezt a sütikét! Jó lesz? Hát van nekem egy drága férjem, Márton... Láthatjátok, jó nagy hasa van, mert bizony finom sört szoktam neki főzni, és jó falatokat szokott enni, de ez nem lenne baj, csak hát sokat ül az asztalánál, mert tanít, sokat ír és sokat prédikál. S ezekhez mindig készülni kell. Látjátok, most is az asztal fölé hajolva dolgozik. (Márton felé:) Jajj, édes uram, hagyd el a munkádat és figyelj egy kicsit, itt van sok gyermek vendégségben, mesélj már nekik is, olyan jókat szoktál mesélni...

Márton: Mit meséljek, annyi dolgom van?

Kata. Hát azt, drága uracskán, úgy szeretem hallgatni, hogy miként énekeltetek ti diákkorotokban?

Márton: Hát azt már olyan sokszor elmeséltem..., hogy te is jól tudod, akár el is játszhatjuk. Tudjátok gyermekek, amikor iskolások voltunk, nagyon szegények voltunk, és az ünnepek előtt mindig elmentünk énekelni a városba. Egyszer a barátaimmal egy gazdag ember házánál énekeltünk (gitározik valamit), aztán a ház asszonya jött ki, bottal fenyegetőzve...

Kata: Mentek innen büdös kölkök....

Márton: Mi úgy megijedtünk, hogy futni kezdtünk.... Ő meg utánunk és azt mondogatta...

Kata: Ne fussatok édeskéim, csak meg akartalak ijeszteni benneteket.

Márton. És akkor láttuk, hogy nem is bot volt nála, hanem egy szál finom kolbász, amit nekünk akart adni!

Kata: Ez nagyon vicces lehetett, de inkább azt beszéld el, hogy mitől lettél te híres?

Márton: Hát, tudjátok, sokat olvastam a Bibliát, és rájöttem, hogy bizony sokan nem is ismerik. Volt például egy vándor prédikátor. Tetzel János volt a neve. Egy nagy ládával járt városról városra, és azt hirdette, hogy ha az emberek neki pénzt adnak, akkor egyből a mennybe jutnak. „Gyere komám – mondta –, te vidd ezt a ládát, és kiabáld ahogy a torkodból kifér: »Amint a pénz a ládában csörren, a lelked máris a mennybe röppen!«”  Hát sokan dobták be a pénzüket Tetzel János ládikájába.... Erre én azt mondtam, hogy Tetzel János, nekem nem tetszel! És írtam, pontokba szedve írtam meg a 95 tételt.

Kata: No, gyerekek tudjátok milyen sok az a 95 …. számoljunk el addig: 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10, most tízesével.... 90. És onnan 95-ig.

Márton: És amikor elkészültem a 95 tétellel, amiben megírtam, hogy mi a rossz, és mi lenne a jó, akkor a templomhoz mentem és az ajtajára szegeztem, mert nem volt még tv és internet sem…

Így mindenki olvashatta....

Kata: Aztán valami nagyon érdekes is történt.

Márton: Bizony ám! Egyszer behívatott maga a császár. Nagyon féltettek a barátaim. Megkérdezte a császár: „Mit irkálsz te, Márton: ezek a te könyveid?” S mivel azt mondta, hogy ilyeneket nem lehet tanítani, súlyos ítéletben részesített. Pedig csak azt írtam, amit a Bibliában olvastam. Aztán amikor hazafelé mentem egy sötét erdőn, lovasok vágtattak mellém. Én megijedtem, ők pedig elkaptak és egy várba vittek. Bezárták rám az ajtót. Azt hittem, ez a büntetés. De közben kiderült, hogy csak a barátaim dugtak el a várba, hogy megvédjenek a császár haragja elől.

Kata: És meséld még el, hogy mit csináltál ott?

Márton: Sokat dolgoztam. Tudjátok, akkor még nem lehetett a Bibliát olvasni, csak az olvashatta, aki tudott latinul. Én meg azt gondoltam: az egyszerű emberek is hadd olvassák a Bibliát, és ezért leírtam nekik, hogy a Biblia hogyan szól az ő nyelvükön. Mindenkinek az anyanyelvén, hogy értse mindenki!

Kata: És bizony nem csak a Bibliát fordította le, hogy én is, és minden asszony olvashassa, aki nem tudott latinul, hanem sok-sok éneket is írt, a gyerekekkel nagyon szeretett énekelni. Egyet tanítson már meg a gyerekeknek!

Márton: Na jó, egyet eléneklek: Erős várunk az Isten… De sok munka vár még rám, most már nem mesélek…

Kata: Hát vegyetek a sütimből, és ne feledkezzetek el arról, hogy Luther Márton október 31-én nagy tettet hajtott végre, ezért ünnepelünk minden évben október 31-én, ami a reformáció ünnepe és azt jelenti, hogy az én drága férjem által Isten megújította az egyházat.

Ezért mi evangélikusok azóta is így köszönünk: Erős vár a mi Istenünk!