Börtönéveiről, már javában 56-ot érlelő, sok-sok magyar családot érintő élményeimről három versem is tanúskodik, az Ez is történelem, a Játék és a Beszélő címűek.

Az Ez is történelem a harmadik verseskötetem címe lett, s bár első síkon látszó- lag magánéleti költemény, ugyanakkor legalább annyira történelmi is, s mindhárom érzékelteti azokat a körülményeket, bár vállaltan gyermeki perspektívából, amelyek néhány év alatt a forradalmi eseményekhez vezettek. Egyben jól kiolvasható belőlük az a tartás, az az ellenállás, amellyel a miénkhez hasonló, ellenségesnek tekintett hívő családok sorsukat elviselték, és sarjaikat, népes generációnkat, a Ratkó-gyerekeket nevelgették. A mi későbbi, Kádár-kori tűrőképességünk részben ennek a felnevelőinktől látott, az emberi méltóságot minden körülmények között megőrző magatartásnak volt köszönhető.

Apám, aki mártíréveiből soha, a rendszerváltás után sem igyekezett profitálni, egyike lett azoknak – mint a bevezetésben említettem is –, akik 56 sok fagyhalált „termő”, irgalmatlan telén az általános amnesztiának köszönhetően hazatérhettek családjukhoz. Még ő is, az eredetileg „életfogytos”. Hála Istennek és néhány jó- akaratú professzorának, nagyon hamar be is befejezhette tanulmányait, egyedül a szívének-értelmének oly kedves bakteriológiához nem térhetett vissza, így lett később kardiológus és a vérképző szervek betegségeinek tudora… Keserves ráadásként pedig meglehetősen fiatal halott, a börtönben összeszedett betegségek következményeként.

A továbbiakban magántörténelmünk helyett már elsősorban a pécsi történésekre koncentrálva: öt és fél éves „kis születésnapomon” (ekkor készült az itt látható fénykép, a közeli Dohány utcában, az akkori orvoskari tömb jobb oldalszárnyában) még nagyon vígan voltunk. Sárközi György Babaváros című verses mesekönyvét kaptam meg ajándékba. Néhány nappal később már nemcsak az időjárás kezdett szigorodni, hűvösödni, hanem a mi akkor még „babavárosnyi” Pécsünk hangulata is. Utcánkban, a város egyik főútvonalán, a Rákóczi úton egy hosszú kőkerítést telemázoltak élénk színű „Ruszkik haza!” és hasonló feliratokkal. Én meg, akkoriban már betűmániás, legalábbis betűzgetni tudó kislányként, kiálltam franciaablakunk keskeny erkélyére, és teli torokból kántáltam az egyre szaporodó politikai jelszavakat, természetesen egy kukkot sem értve belőlük.

Más furcsa jelek is mutatkoztak a család életében. Hírforrásként, népes bará- ti körünk mellett, a felnőttek október 23-ig megelégedtek a Dunántúli Napló és a Magyar Nemzet cikkeivel, de éppen aznap anyukám egy iparművészeti remeknek számító, valamikor a harmincas évek végén gyártott, még nem varázsszemes, de varázslatosan mesekunyhószerű, ám kegyetlenül recsegő rádiót hozott haza kölcsön, munkahelyéről, az Ágoston téri iskolából. No, attól kezdve egész nap rádiózott a család apraja-nagyja, beszélt Mindszenty bíboros, és zengett az Egmont-nyitány.

Mindennapi életünk is alaposan megváltozott: egy kis élelmiszer-beszerzés (nagy bevásárlás pénz híján szóba se jöhetett) után sebész nagybátyámat kivéve (aki a belvárosi és a mecseki harcokat követően csak egy-egy órányi alvás idejére hagyhatta el a Dischka Győző utcai sebészeti klinika műtőjét; ha jól emlékszem, ezekben a nehéz napokban döntötte el, hogy éppen baleseti sebészetre fog szakosodni!) az egész család komolyan vette a kijárási tilalmat. Nem is tehettek másként, lakásunk, a Rákóczi út 73/c – és különösen a mi kis földszinti rezidenciánk – az orvoskari központi épület, az egyik fő forradalmi fészek közvetlen szomszédságában volt.

Egy alkalommal erkélyünkre is odapattant egy lövedék a szovjet tankok, a vasszörnyek – az általam adott (nyilván magamat nyugtatgató, mert a szívem mélyén iszonyatosan féltem tőlük!) butus becenéven a „tankicák” – egyikéből. Akkor azután még jobban megszeppentem, s rájöttem, hogy ezek bizony nem játéktankok, nem egy mozivászon tankjai, hanem igaziak! A belövést követően először minden redőnyünket gondosan leengedték a „nagyok”, aztán apu, a világéletében anglomán, aki a második világháború végén az amerikaiak hadifoglya volt egy darabig, elmesélte-játszotta nekem kedvencét, a Szentivánéji álom című Shakespeare-tündérjátékot, vagy éppen felolvasott nekem Ignácz Rózsa Az igazi Ibrinkójából, amelyet anyu püspöklila tintával így dedikált, az akkori – sokakra, nem csak a hozzá hasonló bölcsészekre jellemző – angyali naivitással és csodavárással: „Drága kis Évikémnek, a mai ünnepnapon, szeretettel: Anyuka, 1956. október 23.”

A mesék, igaz történetek közül nekem elsősorban a nagyapám szülőföldjén, Erdélyben játszódók tetszettek, különösen a Rajtad ragadt róka, amely azt az időt idézi fel, amikor az író Ignácz László fogarasi esperes lánykájaként azt füllentette pajtásainak, hogy egyszer édesapjával meglátogatta föld alatti palotájában a színarany karosszékében már kétszáz éve üldögélő nagyasszonyt, Árva Bethlen Katát.

Igen, odakint forradalom volt, dübörögtek a tankok, egyre több élet esett áldozatul a mecseki és az egyetemi harcokban. S mégis, én éppen ezekben a napokban „jegyződtem el” örökre az angol reneszánsz és a reformáció, sőt Kata nagyasszony személyében közvetve a puritanizmus irodalmával, anélkül hogy e fogalmakat ismertem volna e kényszerű bezártság sorsformáló napjaiban. Amelynek azért voltak határozottan boldogító oldalai is.

Az első: a lövések elől szüleimmel felköltöztünk a harmadik emeletre, a baráti Keserű család biztonságos, udvarra néző lakásába. A második: mint börtönviselt, családos egyetemista apu kétszer is hozhatott haza amerikai vöröskeresztes csomagokat, zömében nemszeretem ízű konzervekkel, hatalmas doboz krémsajttal s egy kicsi, de csodaszép, aranyhattyú címkés préselt-szárított fügeadaggal.

Erről a nyúlós-nyögvenyelős krémsajtról írtam sok évtizeddel ezelőtt egyik első „ötvenhatos” versemet, az Egy konzervdoboz ürügyént, amelyért Jelenits István piarista szerzetes – ismert irodalmár, Pilinszky gyóntatója – egy prédikációjában s egy Szívünk-szavunk című Vigiliacikkében szelíden meg is dorgált. Egyszerűen azért, mert alaposan félreértette a „kis, nyúlós megaláztatások”-at, amelyek bizony nem az amerikai szeretetcsomagok nem túl finom ízű konzervjeire vonatkoztak, nem arra, hogy én utólag megbíráltam az ajándékozók nemes szándékát, hanem a Kádár-korszakban a velünk, nem társutas ifjú írókkal való, sajátos bánásmódra.

Ezeket az élményeket, a megcsodált, korábban sose látott préselt fügét az évek során éppúgy versbe írtam, mint a nagymama által ócska „rerninkben” egész nap egy bibliai matróna elszántságával sütögetett, élesztő híján elég laposka, de nagyon jóízű kenyereket; nagyapa illetménylisztjének köszönhetően az egész nap zajló osztogatásnak semmi akadálya nem volt. Akadt, aki épp az ő, mindenki Margit nénije „páskájával” vágott neki exodusának, azaz a kivándorlásnak. Erről szólnak ikerverseim, Az arany hattyú és Az ittmaradók páskája.

A fügés-hattyús verset 2008-ban Városajándékozó rigmusok című – a Szerelmes földrajz sorozat darabjaként készült – portréfilmemben is elmondtam, mégpedig régi lakásunk egykori ebédlőjében, az izgatott és kíváncsi csomagbontogatás helyszínén. Ugyanitt nézegettem, kóstolgattam a svájci Enggist család Schafausenből érkezett csokoládéajándékát is, amelynek papírjára mindmáig emlékszem: fekete háttér előtt egy rácsos ablakon rózsaszín virágok hajoltak ki. Ez a háromgyerekes, nem is jómódú református család tíz hónappal az ötvenhatos események után, 57 kora nyarán, egy nagylelkű, Salk vakcinát tartalmazó küldeménnyel megmentett engem s még egy gyermeket a Pécsett is tomboló gyermekbénulás-járványtól. Az pedig, hogy az életmentő oltást megkaphattuk, ugyancsak 1956 egyik eredménye volt. A korábbi, vasszigorú vámtörvényeket kezdték lassan enyhíteni, s a gyógyszerbehozatali gesztust valamiféle „emberbaráti”, ebben az esetben „gyermekbarát” jóvátételnek is szánták ugyanazok, akik gyerekembereket ítéltek halálra!

Visszatérve az 56-os eseményekre: szüleim éjszakákon keresztül tanácskoztak a szomszéd szobában, mitévők legyenek, induljanak-e el velem, egy szem kislányukkal az ismeretlenbe… Kilátásaik az átlagosnál jobbak voltak, nyelvismeretük, két nemzetközi hivatásuk – az orvostudomány és a művészettörténet – révén hamar gyökeret verhettek volna. Apám esélyeit nemcsak addigi kiváló tanulmányi, sőt korai kutatási eredményei növelték, hanem csaknem hat börtönéve és őseinek német származása is.

Hogy mégis az itthon maradás kockázatos kalandja lett a nagy tervek vége, arról bizony elsősorban én tehettem. Egyik éjszakai beszélgetésükre felriadva ugyanis sírva rontottam ki az ebédlőbe, a következő szöveggel: „Nem! Engem ne vigyetek sehová! Én itt akarok maradni, nagymamával, nagyapával, Körivel (keresztapámmal) és a János vitézzel.” Petőfi remekét történetesen 1955 karácsonyára kaptam meg ajándékba, méghozzá nem is akármilyen előzmények után. A karácsonyt megelőző hetekben-hónapokban ugyanis minden Kossuth Lajos (ma ismét: Király!) utcai sétánk lelkes kirakati János vitéz-bámulással ért véget, no meg leltározással, hogy a vágyva vágyott könyv, Róna Emy meseszép rajzaival, kapható még. Mit volt mit tenni, apám és anyám lemondtak a kivándorlásról, aztán számukra is, keresztapám számára is kőkemény évek következtek, s engem se éppen kádergyerek-esztendők vártak.

Mégsem bánom, hogy így történt, hogy Petőfi és Arany János földjén élhettem-élhetem le az életemet. Egy sokat szenvedett, tankok, indulatok és gyakran mindmáig igazságtalanságok szaggatta országban, ahol remélhetőleg még sokan ismerik János vitéz és Iluska történetét, s ahol élnek még néhányan – ha a régies magyar nyelvtől már távolodva egyre kevesebben is –, akik meg-megdobbanó szívvel olvassák Arany János szépséges, lefordíthatatlan verssorát: „Kelevéze ragyog vala balján.” Tudom, sok esélyt veszítettem azon az 1956. kora novemberi éjszakán, s szüleimet gyerekfővel, gyermeki lélekkel, nem önzésből ugyan, de az itthoni szeretteimhez, világomhoz való ragaszkodásommal, sok lehetőségtől fosztottam meg. De a történelem Ura tudta, kit és mi- ért akar itt, a mi földünkön, a mi anyanyelvünkben marasztalni.

Ami a forradalom leverését illeti, arról is van néhány emlékem. Az egyik 1956 felejthetetlenül szomorú karácsonya, amikor a „nagyok” sírva énekeltek a nagyon hitvány fenyőcske alatt, s ha halkan is, de a mecseki harcok áldozatairól beszélgettek a szerény ünnepi vacsora közben. A család igazi 56-os mártírja fegyvert nem viselt, csak szikével „harcoló” keresztapám, apám börtönévei alatt igazi felnevelőm, dr. Nemerey Péter sebészorvos volt, akit azért távolítottak el a pécsi sebészeti klinikáról, mestere, Schmidt professzor minden tiltakozása ellenére, mert el merte kérni a káderlapját a klinika személyzetisétől. Azt is önzetlenül tette, egyszerűen és békésen ki akarta javíttatni drága nagyapám, az ő édesapja megbélyegző minősítését. Az ötvenes években folyton „bélistára” tett idősebb Nemerey Pétert ugyanis a jeles kis kartonlap „bankár”-nak minősítette, noha bankár soha nem volt, csak árva erdélyi fúból lett tehetséges, magasan képzett, sok nyelven beszélő, fix fizetéses, de világéletében vagyontalan bankigazgató. Aki családjával csak véletlenül úszta meg a kitelepítést.

Meglehet, ezúttal, németes pontosságomat sutba vágva, csapongtam egy kicsit. De talán nem egészen haszontalanul, hiszen azt próbáltam érzékeltetni, amennyit és ahogyan egy öt és fél éves, már javában történelmi áldozatnak számító kislány fel tudott fogni az eseményekből, azok előzményeiből és következményeiből. Én nem voltam kislány Gavroche, nem voltam 56 gyerekhőse, de egy olyan fatal lélek igen, aki ösztönösen megérezte: nincs mit tennie, nincs hová mennie, mert ez az egyetlen Haza adatott neki és övéinek. S ez nem változott meg 1967 nyarán sem, amikor anyámmal Ausztriában maradhattunk volna, sőt, 1985-ben sem, amikor amerikai–kanadai utam idején többen felvetették: érdemes volna „kint” maradnom, angol szakos magyarországi bölcsészdoktorátusomat egy ottani teológiai végzettséggel megfejelve.

Azóta is számtalan olyan esemény történt és történik velem és szeretteimmel, amelyek miatt akár a nagyvilágból is ki lehetne futni, de tudván tudom, 1956 hősei többek között azért is harcoltak, hogy mi, az utánuk jövők és a mi utódaink ugyancsak megértsék: számunkra és számukra ezt a rögös, de mégis szép utat, ezt az embert próbáló, de elhagyhatatlan, egyetlen hazát készítette a Teremtő!

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 41. számában jelent meg, 2016. október 16-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.