Döbbenet, magunkba szállás, mélyenszántó elemzéskezdemények, aggodalom, időnként méltatlankodó felhorgadás kísérte a bumfordi időzítéssel húsvétra végre megjelent statisztikai adatokat a másfél évvel ezelőtti (...) népszámlálásról. A három nagyobb keresztény egyház közel egyharmados veszteségét mutatják első látásra a számok, aminek kapcsán szembesülést, az igazság pillanatát emlegetik pro és kontra, valamint egyházon kívül és belül egyaránt. Jómagam azonban attól tartok, még messzebb kavarodunk el a tévutakon, ha megint a külvilág ránk erőltetett olvasatát tekintjük mérvadónak, és megfelelni igyekszünk nagyon is e világi (helyenként politikai félvilági) szempontoknak, ahelyett, hogy azzal néznénk szembe, ami valójában a számok mögött van. Vagyis hitbéli autonómiánk feladásának, az igazsághoz és a krisztusi értékvilághoz való ragaszkodásunk elgyengülésének következményeivel.

Mert a történet, ami nem 2011-ben, hanem az ezredfordulón kezdődött, erről szól – jómagam ezt az értelmezést ajánlom mindannyiunk figyelmébe.

De előbb a számokról: valljuk meg, hogy egyházunk népességéről nem várhattunk érdemi többletinformációkat a népszámlálástól. A keresztelési nyilvántartások pontosan megmondják, ki került formálisan is kapcsolatba az egyházzal, a konfirmációs, választási és járulékfizetési adatok jelzik az intézményi kötődés „elérési hatékonyságát”, a házasságok-temetések száma a „szolgáltatásaink” népszerűségét, az egyházközségi, istentiszteleti, hittanórai beszámolók pedig az aktivitást is mutatják. Felesleges tehát úgy tennünk, mintha nagyon meglepődtünk volna – sőt, az imént sorolt adatforrások alapján még rosszabb képet várhattunk. A KSH-adatok valójában harmonizálnak az egyház saját statisztikai gyűjtéseinek eredményeivel. Az egyháztagi nyilvántartásokban való szereplés nagyon laza egyházhoz tartozást jelent, s ennek a létszáma hasonló a KSH mostani adataival. Sőt a két éve végzett szociológiai felmérésünkre is ráismerhetünk, hiszen az egyházi kötődés határozott elválása a vallásosságtól még a magukat szorosabban evangélikusnak vallók között is egyértelmű tendenciát jelez. A maguk módján vallásosok felerészben definiálódtak így a felmérésünkben – az egyházi tanítástól függetlenül vallásosak radikális megugrását sejtető „nem válaszolt stb.” kategória jelzi, hogy ez az arány valós.

Ha tehát volt fülünk a hallásra – márpedig volt, ezt az egyház püspökeinek, országos felügyelőjének, lelkészeinek számos nyilvános megszólalása is tanúsítja –, akkor tudnunk kellett, hol is tartunk. Sőt meg is fogalmaztuk a helyzetre való válaszunkat, amikor az egyházi stratégiánk középpontjába a missziót állítottuk.

A gond tehát nem számszaki, hanem kommunikációs. Nevezetesen, hogy amikor egy sajtótermék vagy külsős-belsős elemző egyszerűen egymás mellé teszi a tíz évvel korábbi és a mostani adatokat, elszörnyed (vagy éppen felbuzdul), és az egyházi működésre, társadalmi pozíciójára nézvést negatív vélekedést fogalmaz meg, annak minden továbbgondolásával. Ezt azért teheti meg, mert valóban elkövettek egy módszertani hibát a statisztikusok, amit azonban mélyebb tévedések alapoztak meg.

A módszertanról: a 2001-es népszámlálás a lehető legáltalánosabban fogalmazott: „Vallása, felekezete?”  2011 ehhez képest személyes viszonyulást tartalmazott: „Mely vallási közösséghez, felekezethez tartozónak érzi magát?” Az előbbi kérdés nem ismeretlen a (vallás)szociológiai szakirodalomban, bár használhatósága merőben kérdéses a statisztikai mintákon túl. Az utóbbi kérdés sokkal inkább releváns információt ad, hiszen elegendően gyengén, de a személyes odatartozásra kérdez rá. Ha a KSH szakembereinek megrendelést adó politikusok valóban kíváncsiak lettek volna a lakosság vallási profiljából valamire, akkor már tíz éve is az utóbbi kérdést tették volna fel, kiegészítve egy-két további hitéleti kérdéssel (ahogyan a vallásszociológiában ez amúgy szokásos). Az összehasonlíthatóság szempontjából viszont igen nagy hiba volt eltérő denotátummal rendelkező kérdést feltenni, a reális helyzetfeltárás (és a szakmai korrektség, ha ez jelent még valamit) azonban ezt igényelte.

Tehát 2001-ben szándékosan kedvezőbb képet alakítottak ki az egyházakról, mint a valós helyzet. Látványos példa ez a bármilyen színezetű államhatalom ölelésének mérgező valójára. Hiszen még a legkiválóbban működő, szociálisan érzékeny, az erkölcsiséget megtestesítő, korrupciómentes, minőségi kultúrát és oktatást felvirágoztató rezsimekhez való asszisztálás is hordoz veszélyeket. Ezzel szemben bizakodásra ad okot, hogy akár a szegénység, akár az egyházak állami megítélése ügyében püspökeink elvi szilárdságukat mutatták meg. Van tehát miből meríteni, amikor olyan ügyek állnak előttünk, mint az erkölcstan- és hittanoktatás, a roma szegregáció, az utcai politikai erőszak veszélye, a határon túli testvéreinkkel szembeni feszültségek, a parttalan populizmus, a pogány lelkületű keresztényeskedés kiteljesedése.

Ezekhez képest nincs nagy súlya ennek a mostani számlálásnak, mert, ahogyan Gáncs püspök fogalmazta meg húsvétkor: a „megszámláltattunk és híjával találtattunk” nem statisztikai, hanem gyülekezetépítési, hitbéli kérdés elsősorban.

Püspök úrral egyetértve súlyos hibának, mert őszintétlenségnek gondolnám magam is, ha mindenféle kifogáskereséssel utasítanánk el az egyházi kommunikációban a népszámlálási adatokat, vagy agyonhallgatnánk azokat. Ugyanakkor a világvége-egyházvége hangulatnak sem kell felülnünk. Az igazi válaszunk szerintem egyfelől a helyzetkép elmélyítése lehetne, újabb vizsgálatokkal, kutatásokkal. Másfelől erősítsük meg az evangélikus megújulási stratégia belső és külső kommunikációjában a missziós elemet, különös tekintettel a teológiai és hitbéli vonatkozások hangsúlyozására.

Nyilván mindezek egy technokrata civil felvetései – a lelkeket megérintő és az evangéliumi üzenetet ebben a helyzetben is megvilágító gondolatok megfogalmazását magam is az erre hivatottaktól várom…

Ugyanis a statisztikákhoz képest is az erős vár a mi Istenünk!