A kérő imádságról. Jézus, amikor megkérdezték tőle tanítványai, hogyan is imádkozzanak, megtanította nekik a Miatyánk imádságot, utána pedig buzdította őket, hogy bátran kérjenek: „Én is azt mondom nektek: kérjetek, és adatik, keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek. Mert mindaz, aki kér, kap; aki keres, talál; és aki zörget, annak megnyittatik. Melyik apa az közületek, aki fiának kígyót ad, amikor az halat kér tőle, vagy amikor tojást kér, skorpiót ad neki?” (Lk 11,9– 12) Tárják föl szívüket az Úr előtt, fogalmazzák meg azt, ami a szívükben van! Atyánk, aki a legjobban ismer bennünket, nagyon jól tudja, mi van velünk, mire van szükségünk: „Még nyelvemen sincs a szó, te már pontosan tudod, Uram.” (Zsolt 139,4)

Akkor miért is van szükségünk imádságra és ezen belül kérő imádságra? Azt hiszem, azért, mert nem tudjuk, mire van igazán szükségünk! Ha hisszük, hogy mennyei édesatyánk jó, és az ő akarata szent, és nekünk javunkra válik, akkor az, amit ad, úgy és akkor jó, ahogyan ő adja. Luther így tanít minket: „Ha az idő és a hely megengedi, minden imádságomban négy csokrot kötök. Először is tanításnak tekintem az imádságot, és megvizsgálom, hogy mit kíván tőlem a mi Urunk. Azután hálaadássá formálom, harmadszor bűnvallássá, negyedszer kéréssé.”

Milyen gyönyörű, igaz? Luther az imádságot virágcsokorként adja át Urának. Leginkább tehát azért van szükségünk imádságra, hogy miközben így cselekszünk – és mellette persze igét olvasunk –, megismerjük őt magát és akaratát. Nem az jó nekünk hát, ha a mi akaratunk az övé mellé simul, és a hívő ember belátja: azt kell kérnie, amit drága mennyei édesatyja neki elkészít? Valószínűleg ha Luther vezérfonalán megyünk végig, akkor érkezik meg szívünk abba a letisztult, nem elhamarkodott, nem csupán érzelmek által irányított, nem felületes, nem kapkodó-rohanó állapotba, amelyben már azt tudjuk kérni, amire igazán szükségünk van. (Sőt talán mások is a képbe kerülnek…) Szépen válogatott virágszálak ezek, nem fonnyadó gizgazok.

Igen, először a tanítás. Mit mond az Úr? Engedelmes a szívem, belátom az ő igazát? Megtettem amit kért? Világosan látom a helyzetem és a környezetem helyzetét? Megláttam azt, hogy ő mennyit tett értem? A kereszten is, és a mai napon is? És elfogadtam tőle azt, amit kijelentett nekem, és azt is, amit elrejtett előlem? Kértem tőle alázatot? Mindezek után hálaadásra tud-e nyílni a szám? Igen, a nehézségért is, mert így már tőle kapom és veszem el. És a jóért is. Mert nem kövéredett meg még a szívem, hogy elájuljak magamtól. Hopp, mindeközben észrevettem azt az egy-két ronda foltot a szívemen, lelkemen. Hogy mindezt nem is érdemlem meg! Sőt talán azt is meglátom, hogy az eddigi kéréseim hogyan akadályozták látásomat abban, hogy észrevegyem, mennyi mindent kaptam tőle! És mennyi mindenre nem volt szükségem, amit kértem! Hogy bálványaim, a magam igaza miatt nem is voltam eddig kíváncsi rá, mert ezek fontosabbak voltak nála. Áldásait akartam csupán, nem őt magát. Hogy bűneimet oda kell vinnem őelé, és őszinte bűnbánatban kell letenni.

Ha ezeket a csokrokat szépen sikerült megkötnünk, akkor hozzá is láthatunk a negyedik csokorhoz. Szerintem ezek után bármit kérhetünk. Készülve a reformáció kezdetének ötszázadik évfordulójára, szükségünk lenne megtisztulni, hogy azt kérjük, amire igazán szükségünk van, ami Atyánk akarata, hogy azt tehessük, ami neki tetszik.

Egy kis bizonyságtétel régebbről. Megkértem Istent, hogy vegye el a büszkeségemet, de ő azt mondta: „Nem.” Azt mondta, hogy büszkeségemet nem ő veszi el, hanem nekem kell letennem Jézus elé. Kértem Istentől, hogy fogyatékos gyermekem legyen egészséges, de ő azt felelte: „Nem.” Azt mondta, hogy a lelke egészséges, a teste csak átmenet, szeressem őt! Kértem Istent, hogy adjon nekem türelmet, de ő azt felelte: „Nem.” Azt mondta, hogy a türelem a megpróbáltatás révén a Lélek gyümölcse. Nem kapni, megküzdeni kell. Kértem Istent, hogy adjon nekem boldogságot, de ő azt felelte: „Nem.” Azt mondta, csak áldását adhatja – a boldogság rajtam múlik, miképp fogadom azt. Kértem Istent, hogy kíméljen meg a fájdalomtól, de ő azt felelte: „Nem.” A szenvedés eltávolít a világ látszatdolgaitól és szeretet-, békességpótlékaitól, s közelebb visz hozzá. Kértem Istent, hogy adjon lelki növekedésemnek látható jeleket, de ő azt felelte: „Nem.” Azt mondta, hogy a növekedés az ő dolga, ezért hajlandó megkapálni, megmetszeni, hogy egészséges, szép legyen a gyümölcs. Kértem Istent, hogy segítsen másokat szeretni, úgy, ahogy ő szeret engem. Erre azt felelte: „Látom, már kezded érteni...” Kértem alázatot. És adott nehéz embereket, akiknek ugyanúgy őrá van szükségük, mint nekem. Kértem erőt. És adott Isten nehézségeket, melyek erőssé tesznek. Kértem bölcsességet. És adott problémákat, hogy mindig rá tudjam bízni magam. Kértem bátorságot. És adott nehézségeket, hogy legyőzzem őket. Kértem, adjon szeretetet. És Isten adott gondterhelt embereket, hogy segítsek rajtuk. Kértem kegyelmeket. És adott Isten lehetőségeket, kapcsolódni a kegyelemhez.

Semmit sem kaptam, amit akartam. Megkaptam mindent, amire szükségem volt. És imáim meghallgatásra leltek.

Imádkozzunk: az adventi időszakért, hogy el tudjunk csendesedni az Úr előtt; az ünnepi istentiszteletekért, a szolgálókért és résztvevőkért, hogy megtapasztalhassuk az Úr jelenlétét; azokért, akiknek magányban vagy nehéz körülmények között kell ünnepelniük; az idősekért, hogy az Úrban bízva tudják megélni mindennapjaikat; az óévre visszatekintve bűnbánattal, hálaadással; az új évre előretekintve reménységgel; és a Borsod-Hevesi Egyházmegyéért.