Hadd tegyem közkinccsé most azt a részletet, amely nagy bölcsességgel, megértéssel és szeretettel fogalmazza meg a reformáció egyik nem eléggé és nem elégszer hangsúlyozott lényegét: azt, hogy ez az emberiség s ezen belül a hívők megújulásának, megifjodásának egyik tápláló kútja is:
„Nürnberg öreg, és Wittenberg fiatal, fűzi tovább a gondolatot Dürer. […] Mind öregek vagyunk, és meg kellene mártóznunk a Wittenbergben csörgedező ifjúság kútjában. Mindannyiunk fülében csupa hideg, hamis hang zúg – meg kellene nyitnunk a wittenbergi fülemüle énekének… Bárcsak gondoskodnának róla, hogy ne szennyezzék be máris új forrásainkat. Nekem is fel kellene kerekednem, hogy Wittenbergbe zarándokoljak, de nem vagyok már hozzá elég egészséges. Talán már elég fiatal se. Szeretnék ismét fiatal lenni. A Szentírás német szavait magának Luthernek a szájából hallani. Látni a sajtókat, amelyekben ez a legfőbb jó született… És egy, talán utolsó kívánságom is van: szeretném lefesteni vagy legalább lerajzolni őt, Márton doktort… Képét szívem olyan mélységéből hoznám fel, ahová még a császárért se hatoltam be. És akkor sem, amikor a többi nagyokat festettem, akik kezemet formálták.”
Dürer, aki 1518-ban Luthernek ajándékozta néhány gyönyörű metszetét, s elmélyülten tanulmányozta „Márton doktor” írásait, végül, bár rokonszenvezett a reformáció eszméivel, haláláig katolikus maradt, s kívánsága sem teljesült. Luther-arcképet végül soha nem készített, csak a reformátor egyik legfőbb támogatóját, Bölcs Frigyest örökíthette meg. Mégis, az Albrecht Dürer szájába adott szavak kiválóan érzékeltetik azt az elfogadást, azt a lelkesedést, amelyben Luthernek a sok ellenségeskedés, kiközösítés, kő- és sárdobálás mellett mégiscsak része lehetett szülőhazájában, Németországban éppúgy, mint Európa- és lassacskán világszerte.
Gyakran tapasztalható, hogy a reformáció megünneplését napjainkban sokan az öregek vagy legfeljebb a középkorúak „magánügyeként” kezelik. Ezért is vettem most elő s idéztem fel Renate Krüger sorait a reformáció történéseiben, lelkiségében, szellemiségében megnyilvánuló örök ifjúságról, az ifjúság kiapadhatatlan kútjáról.
Ez a gondolat nyilvánul meg egyébként a „Semper reformare!” mondatban is, amely azt jelzi: a reformáció nem olyan, mint egy pompás épület vagy egy szépséges festmény, amely véglegesen elkészült, s amelyet legfeljebb olykor-olykor egy kicsit renoválni, restaurálgatni kell. Nem. Olyan épület, olyan festmény ez, amelyhez minden időben bárki hozzátehet egy apró elemet, egy ecsetvonást. Az emberiség egyik olyan ajándéka ez, amely könnyen hiábavalóvá tehető, többek között azzal, ha erőszakkal „megvénítjük”, egy nem interaktív múzeum paszszívan bámult kiállítási tárgyává tesszük. Ez pedig távol legyen, 2017-ben éppúgy, mint más években!