Nem árulok zsákbamacskát: reformátusként a proxemika kérdését akkor sem tudnám elkerülni, ha akarnám. És bár e sorokat nem bizonyságtételként, hanem kiállításreflexióként kezdtem írni, fontos leszögeznem: reformátusnak lenni jó. Jó tudni, hogy olyan hagyományban élek, amely hangsúlyos lelkisége mellett is értékeli a reflektált gondolkodást, amely nélkül a magyarnak lenni, a nemzeti identitás megfogalmazása nem így hangzana, anyanyelvi és vitakultúránk másképp, talán később indult volna, amely nélkül nem tudnék mindennap büszkén és mégis új felismerésekkel megállni a Kálvin téri, idén lefektetett szöveges taposókövek feliratait olvasgatva.

A Magyar Nemzeti Múzeum Igeidők című kiállítása éppen ezekben a kérdésekben nyújt kapaszkodót.

Pedig, bármennyire másképp diktálná is a tárgy, ez a tárlat elsősorban világi, nem a protestáns hagyomány felől tekint a reformációra, hanem – az aktuális egyházi és világi tudományos nézeteket egyesítve – egyszerre nézi azt a külső megfigyelő szemével és a kérdést személyes tapasztalatból ismerőként is.

A kiállítás címe előre jelzi, hogy az ismert szempont, a Biblia, az Ige új értelmezése mellett a reformáció az Ó- és az Újszövetség viszonyának megváltozása miatt új időszemléletet is hozott. Nehéz kérdés volt, és az áthallások miatt ma is az, hogy a közelebbi múltat végképp eltörölni szemléletét követve mit kezdhetünk saját – elutasított, megtagadott – múltunkkal, kijelölhetünk-e új origót, nullázhatjuk és újraindíthatjuk-e a rendszert. Az Ige-idők a kronológiahenteskedés helyett bevallottan a folytonosságot hangsúlyozza a korábbi, elsősorban XIX. századi protestáns nézőponttal szemben, így nem meglepő, hogy a tárlat elsőre akár katolikus egyházművészeti kiállításnak is tűnhet. De nem ez az egyetlen erénye.

Gyönyörködtető egyrészt a mátrix összetettsége, a rengeteg részlet együttállása, másrészt a felvillantott kérdések elképesztő aktualitása. Belátni, hogy a reformáció alapelvei nem a semmiből születtek, hogy a késő középkori katolicizmus szervesen belenőtt a XVI. századi protestantizmusba.

Megérteni, hogy a középkori reformmozgalmak után csak akkor következett be jelentős változás, amikor a birodalmi politika beállt az egyik németországi reformmozgalom mögé, és kiemelte azt a társadalmi és egyházi viták köréből. Ráismerni, hogy az anyanyelvi bibliafordítás kérdése még humanista program, reformátorivá a könyvnyomtatás pragmatikus előnyeinek felhasználásával a bibliaolvasás elterjedése miatt vált. Szembesülni azzal, hogy Magyarországon sokáig nem történt felekezeti szétválás a lutheri és a kálvini egyház között, hogy a Mohács utáni politikai vákuumban szabadon virágzott a protestantizmus, hogy a töröknek ebben a kérdésben sokat köszönhetünk. Felfogni, hogy a XVII. század katolikus–protestáns versengése az előző évszázad anyanyelvi irodalmi fejlődése után modern anyanyelvi vitakultúrát is teremtett, amely később világi körben is alkalmazhatóvá vált. Mindez egy fogásként felszolgálva nem könnyen fogyasztható. Ha ehhez hozzátesszük a hatalmi helyzetbe kerülő iszlám (török) kultúrához való viszony és a működőképes együttélés kérdését, Pázmány a nemzetközi helyett szándékosan magyar nyelven és magyar térfélen tartott vitafolytatásának (egyben nyilvánvalóan szavazótábor-szerzési célú) stratégiáját, van mit emésztenünk.

Bár bemutatott tárgyakban bővelkedik, az Ige-idők nem protokollkiállítás, és szerencsére a szenzációhajhász bulvárpopuláris műfaját is széles ívben elkerüli: ráébreszt, hogy a reformáció nem kisajátítható, hanem közös kincsünk. Mindannyiunké. Hála Istennek!

(A kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeumban látható november 5-ig.)