Gyerekként sok mindent gyűjtöttem. Szép kavicsokat, csigákat, szalvétákat, ásványokat, kis üvegekben szöcskét, katicabogarakat és a szüleim legnagyobb örömére ebihalakat. Egy nyári napon épp a Balatonnál nyaraltunk, amikor elhatároztam, hogy a nyaralás emlékeit egy üvegbe összegyűjtöm. Raktam bele egy kis homokot, egy kis Balaton-vizet és bele akartam rakni a nyári napfényt is, hogy majd később otthon kiengedhessem, ha szükség lenne rá. Hiszen ha van hógömb, melyben benne van a hó, akkor lehet napgömb is, melyben benne van a nap! Csakhogy sehogy sem sikerült. Valahogy nem maradt benne. Láttam, ahogy süti a nap az üveget, az üvegben lévő vizet, de amint rázártam a fedelét és elfordítottam, a napfény eltűnt. Nem értettem, hová lett? Ha minden mást be tudok gyűjteni az üvegembe, akkor a napfény miért nem marad benne? Azt miért nem lehet eltenni későbbre, nézegetni, őrizni?

Még most sem akarok belenyugodni, hogy a fényt nem lehet konzerválni. Bármennyire is szeretnénk megőrizni az első tavaszi napsugarat, a nyári nap melegét, a karácsonyi gyertya fényét, nem tudjuk elrakni őket, mert egyszeriek. Pedig néha mennyire jó lenne! Milyen jó lenne egy-egy fényes pillanatot bezárni egy befőttesüvegbe, és kinyitni, amikor újra szükségünk van rá. Hányszor éreztem már ezt, hogy bárcsak ennek a napnak sose lenne vége! Bárcsak valahogyan meg tudnánk állítani az időt, és örökre így maradnánk. Ne kellene visszatérni a hétköznapokba, újra korán kelni, újra dolgozni. Bárcsak valahogyan az ünnepi ragyogásban maradhatnánk. Egy-egy kivételes pillanatban, melyet olyan jó lett volna beletuszkolni egy befőttesüvegbe és szürke hétköznapok estéin újra elővenni és újra átélni. Kár, hogy örömteli pillanatokból nincs instant verzió, melyet csak feloldunk vízben újra, amikor szomjazunk rá. Az ünnepi pillanatok amilyen gyorsan jönnek, úgy el is mennek. Sokáig készülünk rá, de amikor eljön a karácsony, akkor olyan gyorsan elmúlik, hogy utána csak kapkodjuk a fejünket, hogy hová lett.

Tovább a KötőSzó blogra.