Sólyom László (aki korábban az ügynökakták nyilvánosságát a rendszerváltás három nagy adóssága között említette) az egykori alkotmányozási folyamat kulisszái mögé kalauzolt el minket, hangsúlyozva, hogy – bár a társadalom joggal várta el a diktatúra alatt elkövetett bűnök megbüntetését – nem helyezhették az elszámolást a jogállam kiépítésének elébe. Szükséges volt a büntetőjogi garanciák biztosítása (például hogy senkit sem lehet elítélni olyan bűncselekményért, amelyet az elkövetés pillanatában törvény még nem tiltott; vagy az elévülési időt nem lehet utólag meghosszabbítani). Az alkotmányozási folyamatban a jogállam kereteinek kiépítése élvezett prioritást, így azonban a diktatúra idején elkövetett bűnök nagy része büntetlen maradt. Ugyanakkor felhívták a figyelmet arra, hogy az 1956-os forradalommal kapcsolatos bűnök háborús, illetve emberiesség elleni bűncselekményeknek minősülhetnek, és mint ilyenek a genfi egyezmény alapján sohasem évülnek el. Ironikus, hogy az Alaptörvény végül is kimondja az elévülhetetlenséget, gyakorlatilag beemelve a Zétényi–Takács-féle törvényjavaslatot.

A volt köztársasági elnök ugyanakkor utalt arra, hogy a jogi megoldás nem okoz szükségszerűen katarzist, említette a dél-afrikai példát az apartheid utáni jóvátételre, amely a morális helyreállításra és a megbocsátásra koncentrált, és elemezte a nyugat-európai rendezések hiányosságait.

Ungváry Krisztián ironikus megjegyzéssel kezdte előadását, meglepetést színlelve a zsúfolásig megtelt előadóterem láttán, hiszen – idézte Kövér Lászlót és Boross Pétert – „az ügynökkérdés ma már csupán néhány beteg lelkű embert érdekel”. A történész három „hungarikumot” említett a kérdés kapcsán, melyekre azonban nem lehetünk büszkék. Az első az, hogy a törvényjavaslatokban kettévált az iratnyilvánosság és a felelősségre vonás. A második, hogy a lusztrációról (átvilágításról) szóló törvényben csak a belső elhárítást vették figyelembe, amikor az ügynökhálózatot derítették fel, és nem vizsgálták például a katonai hírszerzést. A harmadik pedig az úgynevezett „ügynökperek” jelensége, azaz hogy Magyarországon tömegesen nyertek pert az őket ügynöknek nevező újságírók ellen magánszemélyek. Ennek egyik oka a törvény csalóka definíciója az ügynökre: aki fedőnéven jelentett, aláírt egy beszervezési nyilatkozatot, és anyagi juttatásban részesült hírszerző tevékenységéért. A három kritérium egyszerre azonban a legritkább esetben érvényesült. Ungváry Krisztián szerint érdemes az ügynökkérdést tágabb kontextusban értelmezni, ahol a rendszerváltás utáni közszereplők diktatúrán belüli viselkedése és különböző típusú érintettsége gyakran vált hétköznapi politikai játszmák eszközévé (például Antall József titokzatos „borítékjai”).

Tovább a KötőSzó blogra.