– Mi alapján választotta a 19. század második felét kutatási témának?

– Alapvetően én a Horthy-korszakkal foglalkoztam, a rendszer közjogi berendezkedésének kialakulását kutattam. Egyrészt azért nyúltam vissza a tizenkilencedik század második feléhez, mert az előzmények ismerete elengedhetetlenül szükséges volt a pontosabb megértéshez. Németh László, Bibó István és Szűcs Jenő gondolatai mentén haladva vizsgáltam a dualizmus közjogi rendszerének kialakulását, az állítólagos kölcsönös félelmekre alapuló „hamis kompromisszum” torzító hatásait a politikai intézményekre, politikusi morálra, kontraszelektív hatását az elitre, a kor Európájában gyorsan fejlődő demokratikus közéleti kultúra magyar deficitjeire.
Másrészt Gergely Jenő professzor úr javasolta a PhD képzés folyamán, hogy evangélikusként egy referátum keretében nézzem meg a szlovák evangélikusok problémáját a század második felében. Ez alapján egy fél éves kutatást végeztem az Evangélikus Országos Levéltárban. Végül egy referátum kereteit jóval meghaladó tanulmány született, amely először bővebb változatban a Protestáns Szemlében jelent meg, ennek egy rövidebb, átdolgozott részlete hangzott el most az evangélikus kutató tanárok konferenciáján.

– Miért volt különleges a 19. század második fele az egyházak számára?

– A nemzetállami keretek rögzülése, a nacionalizmus térhódítása és az ennek megfelelő politikai rendszerek kialakulása Európában egy nagyon izgalmas időszakot eredményezett. Ezzel párhuzamosan a modernizáció kibontakozása az élet minden területét áthatotta, átformálta. Magyarországon a dualizmus időszaka a polgárosodás időszaka, amelyben a szekularizáció erőteljes előre törése az egyházak számára sokrétű kihívást jelentett. Állam és egyház erőviszonya jelentősen átalakult az előbbi javára. A katolikus államvallási jelleg ugyan már 1791 óta megszűnt, ám hegemón szerepe továbbra is megmaradt. Magyarország az 1890-es évekre jutott el oda, hogy a kortendenciaként ható szekularizációnak törvényi formában, a gyakorlatban is érvényt szerezzen. Wekerlének a saját pozícióját kellett ahhoz feláldoznia – szembemenve Ferenc Józseffel is –, hogy az 1894/95. évi egyházpolitikai törvények királyi szentesítés után kihirdetésre kerüljenek. Nálunk is jól kitapinthatóak a szekularizáció előrehaladásának más jelei is. A „szektásodás” térnyerése a történelmi egyházak rovására, a vallásosság magánéleti kérdésként kezelése, a vallási közömbösség terjedése, a felekezeten kívüliség törvény általi biztosítása stb., amelyek a „szekuláris egyházak” fele vitték a változásokat.

– Milyen volt egyház és állam viszonya az adott időszakban?

– Magyarország nagyon speciális helyzetben volt a szerencsésebb európai országokhoz képest, hiszen birodalmi keretben létezett, ahol a politikai döntések súlypontja és az államhatalmi eszközök feletti rendelkezés döntően az országon kívülinek tekinthető. Jól mutatják ezt bukott szabadságküzdelmeink, amelyekben nem egyszerűen saját uralkodónk ellenállásával kellett megküzdenünk, hanem a rendelkezésére álló birodalmi erőforrásokkal is. A politikai akarat a század folyamán egyre jelentősebb mértékben használta fel céljai érdekében a modernizáció következtében folyamatosan erősödő államhatalmi eszközöket, és ez az egyházakat is jelentős mértékben érintette. Nagyon fontos cezúra volt 1848-49 és az azt követő két évtized az egyházak számára. Az 1848-as remények és várakozások után a csapások és csalódások sora következett. Egy, nemcsak a politikai, hanem az egyházi életben is megjelenő centralizációs törekvés az egyházi autonómia felfüggesztése után, annak felszámolását kívánta végrehajtani. Az evangélikus szuperintendensekkel szembeni üldöző eljárások, a helyettük kinevezett adminisztrátorok, a közgyűlések tilalma, a világi személyek kiszorítása az egyház életéből világossá tette a politikai hatalom erejét, és a protestánsokról kialakított jövőképét. Az 1859-es Protestáns Pátens, majd annak felemás módon történő visszavonása szintén ezt mutatja. A hatalom eléggé el nem ítélhető módon igyekezett a végsőkig kiélezni az evangélikus egyházon belüli nemzetiségi ellentéteket, folyamatosan tüzelve és támogatva a szlovákok szeparatista törekvését. Ez aztán az 1867-es kiegyezéssel jelentősen megváltozott.

– Ebben a korban milyen volt az evangélikus egyház nemzetiségi felépítése?

– Az 1880-as években a Magyarországi Evangélikus Egyháznak közel negyven százaléka szlovák volt. Ezzel szemben a magyar huszonhárom, míg a német harmincöt százalék volt. A százalékok persze kerekítve értendők. Amennyiben az erdélyi szász önálló evangélikusságot leszámítjuk, akkor a szlovákság majdnem elérte az ötven százalékot! Viszont az a speciális helyzet alakult ki, hogy a szlovákok döntően egy kerületben a Dunáninneniben éltek. Az ott található nyolc egyházmegyéből ötben tudták érvényre juttatni számbeli fölényüket. Így a kerületen belül, felhasználva a kerületi autonómia adta lehetőségeket, nemzetiségi törekvéseik védőernyőjeként használhatták azt. A másik három egyházkerületben német és magyar többség volt, így a kerületek fölötti egyetemes szint erősítése, a centralizáció állam általi szorgalmazása akkor megoldásnak látszott.

– Hogyan hatott a nemzetiségi kérdésre az evangélikus egyház?

– Egyházunk nehéz helyzetben volt a század második felében. Mint említettük a hatalom etikátlan, saját érdekeinek alárendelt módszereivel 1867 előtt a végső szakadásig élezte a nemzetiségi ellentéteket a Dunáninneni kerületben. Ez jól dokumentálható az egyházközségi szinttől a kerületiig. A kiegyezéskor aztán az uralkodó leiratában az érdekek kölcsönös kímélését, higgadt megfontolást, alkotmányos utat javasolt a sajnálatos ellentétek rendezésére. Akkor érdekei így kívánták. Az egyetemes gyűlés elfogadta a szlovák követeléseket, hogy a szlovák ajkú többség nyelvét az egyházi ügyvitelben, a bíráskodásban és az oktatásban számbeli súlyának megfelelően méltányolják, illetve az előző időszakban elkezdett perek és a már meglévő ítéletek semmisíttessenek meg. Így létrejöhetett az egyházon belüli sajátos kiegyezés, amely teljesen egy irányba mutatott a ’68-as nemzetiségi törvényben megfogalmazott új állami szándékokkal. Persze az egyházközségekben és az egyházmegyékben már meglévő sérelmek, felszított gyűlölet nem volt kioltható egy csapásra semmilyen egyetemes határozattal. Az igazi kérdés az maradt, hogy a jövő egyházi-közéleti, illetve politikai-hatalmi környezete minek fog kedvezni.

– Az evangélikus egyház nemzetiségi felépítése milyen belső feszültségeket okozott? A nyelvi kérdés milyen változásokat eredményezett az evangélikusságon belül? Mit hozott a jövő a lappangó feszültségek alakulását illetően?

– Sajnos a szembenállás fokozódását. Ennek több oka is volt. A nemzetiségi kérdés súlyos tehertétellé vált később a magyar állam számára. Az akkor teljesen természetes módon vallott egy politikai nemzet koncepciójába nem fért bele az egyes nemzetiségek egyenrangú államalkotó tényezőként való elismerése, és az azzal járó területi-politikai széleskörű autonómia biztosítása. A nemzetiségi törvény jól tükrözi a korabeli elit felfogását a kérdésről, mutatja azt a határt is, ameddig el tudtak menni a követelések teljesítésében. Ez a korban nem volt kevés. Viszonylag széles körű kulturális autonómia biztosítása volt a cél. A ’70-es és ’80-as évektől aztán a sajtó által is tüzelt közvélemény ezt is soknak tartotta, és a hatalom egyre többször sértette meg a törvényt. Egyik katalizátora volt ennek a folyamatnak a statisztikai felmérésekben található anyagok. Az 1870-es évek második felének miniszteri anyagaiban az a népiskolai tanulók adatai a következőket mutatták az 1869-es adatokhoz képest: magyar anyanyelvű 48,2 százalék (48,7 százalék), német 17,1 százalék (19,5 százalék), szlovák 15,6 százalék (14,3 százalék), román 12,3 százalék (11,4 százalék). Világosan látszott, hogy nemcsak a várt növekedés maradt el, hanem egyenesen csökkenés regisztrálható. Ebből sajnos sokan vonták le azt a következtetést, amit Thébusz János is, hogy a nemzetiségi törvény a magyar törvényhozás legsötétebb foltja. Sajnos a törvénynek nem volt garanciális része, nem tartalmazta a visszatartó szankciókat, így a megsértése könnyebb volt. Az evangélikus egyháznak mindezeken belül erősödött fel a saját nemzetiségi problémája. Az Oroszország által támogatott pánszlávizmus erősödésétől tartva, féltékenyen figyelték a szlovák egyesületek működését. Egyre többször kapták meg a pánszlávizmus bélyegét szlovák testvéreink, állítva, hogy köztük egyre több a pánszláv törekvéseket valló titkos társaság. 1874-ben több felvidéki iskolánál is felmerült ennek a kérdése. Ezért Trefort Ágoston kultuszminiszter a kerülettől szigorú vizsgálatot követelt. Ennek hatására Prónay Gábor egyetemes felügyelő is összehívta az egyetemes gyűlést. Eddig a kerületek nagy autonómiával bírtak, ez az ügy azonban siettette az evangélikus egyház centralizálását. Geduly Lajos, dunáninneni szuperintendens bölcsen világított rá az adott helyzet veszélyeire, mikor kifejtette, hogy a miniszter követelésével sérti az egyházi autonómiát, és, hogy az egyetemes egyház illetéktelen a kerület ezen ügyeiben. Ez csak a nem kívánt centralizációt segíti elő, ráadásul kerületében ez csak az ellentétek teljes kiéleződéséhez vezet, ami minden eszközzel kerülendő. El is határozták, hogy nem fognak vizsgálatot indítani. Trefort Ágoston közben azonban bezáratta az iskolát. A kerület válaszul elhatározta az iskola újraindítását, lehetőségeihez képest ellenállt a politikai akaratnak, de mind az állammal, mind az egyetemes egyházi vezetéssel megromlott a kerület viszonya. 1882-ben ismét előkerül két hasonló eset. Ekkor, mielőtt az egyház bármit tett volna, a kultusztárca az érintett tanulókat minden hazai tanintézetből kizáratta, előre kijelentve, hogy esetleges külföldön szerzett diplomájuk Magyarországon érvénytelen.

– Mi hozott változást?

– A politika egyre határozottabban fejezte ki elvárását az egyházi vezetés felé a szlovák probléma megoldására. Az állam az egyházi autonómiát nem sérthette meg látványosan, így a kérdés rendezése az egyházon belül volt kezelhető. A megoldások között szerepelt egy zsinat összehívása, amely olyan jogszabályi hátteret teremt, aminek segítségével az egyház bíróságai intézkedési jogot kapnak. A 1891-94-ig össze is ült a zsinat, amely törvényeiben egyházi vétségnek tüntette fel a magyar király, a magyar haza, a magyar nemzet elleni izgatást, különösen, ha ezt valaki egyházi tisztségviselőként tette. Ezen vétségek, függetlenül az állami bíróságok eljárásaitól, az egyházi igazságszolgáltatás körébe tartoztak. A látszólagos végleges megoldást aztán a kerületek területi átalakítása hozta 1894-ben, amelynek eredményeként a szlovákok kisebbségbe szorultak a Dunáinneni Egyházkerületen belül.

– Amennyiben az adott korszak evangélikus identitását kéne meghatározni, Ön hogy definiálná azt?

– A történészek hosszú időn keresztül igyekeztek két fogalmat elfogadtatni az európai nemzetek kialakulásával kapcsolatosan. Az államnemzet és a kultúrnemzet kialakulásának fogalmát. Magyarországon két egymásra épülő fejlődési szakaszként értelmezhető a két fogalom által megragadható folyamat. A reformkorban az etnikai-kulturális elemek képviselete, erősítése volt az elsődleges, míg 1848-tól az állami szuverenitást biztosító politikai, gazdasági intézmények megteremtése. Mindez nagyban függött az adott nép gazdasági, társadalmi, kulturális fejlettségétől, a modernizáció, a polgárosodás kibontakozásától. Nemzetiségeinknél a relatív elmaradottságot többek között az is jól mutatja, hogy náluk az etnikai-kulturális szakasz a meghatározó az egész század folyamán, így az egyházi autonómia adta lehetőség fontos kerete volt törekvéseiknek. Egyházaikra úgy tekintettek, mint kulturális értékeiket (nyelv, oktatás, ünnepek) megvédő, megtartó intézményekre, mint nemzeti egyházakra. A pap/lelkész nem az állam, a közigazgatás embere, attól független lelki vezető. Az identitáskép meghatározása tehát nem könnyű e korban. Két eleme bizonyosan meghatározó volt: a felekezethez tartozás és az etnikum. Nálunk, evangélikusoknál a fent elmondottak alapján ez a kép nagyon sokrétű volt. Szeretnénk hinni, hogy a vallás erősebb kötődést jelentett az etnikai hovatartozásnál, amit bizonyos kutatások alátámasztani látszanak.