Egy nap hatalmas kosár babaruhát teregettem, mivel a kicsinyeim éppúgy gyártották a szennyest, mint a többi csemete. Megállt egy autó a házunk előtt, a látogató bejött az udvarba, és megkért, hogy küldjem ki a lelkészt. A férjem azonban éppen nem volt otthon. Mondtam, hogy küldhetnek velem üzenetet neki, mire a látogató:
– Nem, köszönöm. Akkor inkább a papnéval beszélnék.
Persze, teregettem. Mi több, pelenkákat is. Nem különböztem a többi halandótól semmiben, de ettől kikerekedett a szemem.
– Én vagyok a papné – jelentettem ki elég határozott hangon.
– Jaj, bocsásson meg. Azt hittem, hogy… hogy a kisegítő személyzet – hátrált.
– Nem gondoltam, hogy a papné maga tereget.
Á, nem, biztosan bejárónője van. Na, jó.
Máskor a főzéssel voltam elfoglalva, amikor betoppant valaki.
– Ti ilyeneket esztek? – kérdezte. Abszolút hétköznapi táplálék főtt a fazékban.
– Miért? Mit ennénk? – állt meg a kezemben a fakanál.
– Hát… Húslevest, sült húst meg ilyesmit – mondta bizonytalanul.
Rögtön felsejlett bennem egyik elöljárónk, aki olyan hálás volt a gyümölcsleves-nyúlpörkölt ebédért. Azt mondta, mindenki a kedvében akar járni, így legalább heti ötször kénytelen húslevest enni. Bizony, emberek. Ugyanazt esszük, mint ti! Sőt néha még menzakaját is. Mint például akkor, amikor újra dolgozni kezdtem a gyerekek óvodába kerülése után. Egyszer váratlan vendégek érkeztek hozzánk, és leplezetlen álmélkodással nézték az iskolai konyha menüjét. (Na, jó, ezzel néha én is így vagyok.)
A parókia tehát olyan hely, ahol mindig szem előtt van az ember.
Még fiatal házasokként szőnyegeket ráztunk ki az udvaron. Számoltunk, hogy sikerüljön egyszerre mozdulni, fintorogtunk a portól, néha valamelyikünknek kicsúszott a markából a szőnyeg csücske, ilyenkor morogtunk és röhögtünk felváltva. Már egészen belejöttünk, amikor a férjem szól: „Na, most már menjünk be, mert fél órája senki nem dolgozik a hivatalban.”
És ahogy hátrapillantottam, csakugyan: a hatalmas épület minden ablaka tele volt bámészkodó fejekkel. Elég rondán nézhettem rájuk, mert mind egyszerre próbáltak fedezékbe vonulni.
Csak reménykedem, hogy a nagy tolakodásban senki nem sérült meg aznap. Szerencse, hogy akkoriban nem volt még Facebook és YouTube. Különben azóta is szőnyeget rázogatnék ott huszonöt évesen. Bár ha jobban meggondolom, akkor az örök fiatalságom garantált lenne. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 41–42. számában jelent meg 2018. október 21-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.