– A kortárs művészeten belül hogyan lehet szakrális művészetről beszélni?

– A kortárs művészeten belül nagyon tágan értelmezem a szakrális művészet fogalmát. Míg évszázadokkal korábban még világos volt, addig ma már nem lehet egyértelműen meghatározni, hogy a kortárs műalkotások közül mi tekinthető szakrálisnak vagy profánnak. A jelenkorban már nem tekinthetjük kizárólag a templomi művészetet szakrálisnak. Én a szakrálissal foglalkozó, a szakrálist kereső műveket is ide sorolnám, akár felszentelt térben, akár egy városi közterületen, akár világi múzeumban vagy galériában jelennek meg. Ide tartoznak a lakásokban lévő szakrális töltetű műalkotások is, utóbbiakat a magánáhítat eszközeinek is tekinthetjük. A művek és terek kapcsolatának, egymásra hatásának sokféle változata létezik. Előfordul, hogy a templomhoz szervesen hozzátartozik a kiállítótér és ezáltal valamiképpen „megszentelődnek” az itt kiállított képek – ilyen a Lőrincz Zoltán professzor által építtetett új református templom Kőszegen. De lehetséges ennek a fordítottja is, amikor éppen a művek által sugárzott szakralitás ad az eredendően profán kiállítótérnek egy tiszta, emelkedett jelleget – ez tapasztalható a Scheffer Lívia által vezetett budapesti Scheffer Galériánál.

– Mitől szakrális egy mű?

– Egy műalkotás akkor szakrális, ha sugározza a szentség erejét és az emelkedettséget, ha magunkba fordulásra, töprengésre és megtisztulásra késztet. Tulajdonképpen ezek minden igazi műalkotás ismérvei, tehát tágabban értelmezve szükségszerű, hogy minden jó mű szakrális legyen. Az alkotó szempontjából már persze kérdéses, hogy egy ilyen mű megalkotásához elegendő-e csupán az áhítat. Úgy gondolom, hogy ha a művész őszintén, Isten felé fordulva, imádság gyanánt dolgozik – és a mű kvalitásában is megfelelő –, akkor remélhető, hogy a szakrálisra való utalás is benne van a kész alkotásban, olyannyira, hogy az a későbbiekben a néző számára is érzékelhető.

– A befogadó részéről ez miként érzékelhető?

– Itt is felmerül a mű minőségének a kérdése. Nem minden esetben mondhatjuk, hogy egy nagy tehetségű művész mindig szakrális művet alkot, de az sem állítható, hogy egy középszerű alkotó nem képes egy nagyon emelkedett, szakrális töltéssel rendelkező képet létrehozni. A művészettörténetből tudjuk, hogy számos közismerten nem hívő művész olyan nagyszerű művet alkotott – akár templomban is –, ami a néző (sőt a hívő néző) számára azóta is szakrális műként funkcionál. A huszadik század végére megszűntek azok az ismérvek és attribútumok, amelyeket a művész úgy használhat, mint régen, amikor azok még egyetemesek és (éppen ezért) mindenki számára olvashatóak voltak. Ma a művész kidolgozza saját vizuális nyelvezetét és jelképrendszerét, majd abban alkot. De mindezeknél sokkal fontosabb, hogy a nézőt a művel való első találkozás megragadja-e. Azaz érez-e kisugárzást az alkotásból vagy sem. Ha igen, akkor remélhető, hogy hosszabb időre „fogva tartja” a kép. Ennek a csendes szemlélődésnek a gyümölcse azután a mű spirituális terébe való belépés. Ami ezzel egyidőben még megtörténhet, az már valóságos csoda: a kép ablakot nyithat a transzcendensre, melyen keresztül a néző – aki ekkorra már a művész társszerzőjévé válik – a teofánia rettentően súlyos helyén érezheti magát, miközben ez a súly számára csöppet sem nyomasztó, hanem könnyű és édes. Ezt az állapotot legjobban Bindes Ferenc – nagyszerű soproni plébános – szavaival tudom jellemezni, aki szerint „ilyenkor Isten ragyogásában napfürdőzhetünk”.

– A kortárs képzőművészetben milyen formában jelenik meg a szakralitás?

– Az esetek többségénél nem programművészetre, bibliai jelenetek leképezésére kell gondolnunk. Nem olyanokra, amik konkrétan megjelenítik az Ó- vagy Újszövetség történeteit. Ezeket a festészet és szobrászat kétezer év óta már nagyon sok kvalitásos alkotásban megvalósította. Inkább meditatív, elmélkedésre ösztönző művekre gondoljunk. Ezek a komplentatív (mélyen elgondolkodtató – a szerk.) alkotások belső csendet teremtenek. Egyúttal lehetőséget nyújtanak a nézőnek arra, hogy imádságban dialógust tudjon a Teremtővel megélni.

– Ön ars-poeticájában úgy fogalmaz, hogy oltárképeket fest. Alkotásain a fentről leáradó fény folyamatos szimbólumként jelenik meg. Mi foglakoztatja egy mű születésénél?

– Ami mint festőt izgat, az az, hogy én magam őszintén tudok-e Isten felé fordulva egy művet alkotni vagy sem. Tudom-e imádságképpen a festés aktusát végezni? Úgy érzem néha igen, néha nem. Hogy aztán ez a mű – ha elkészült és nyilvánosságra került – a későbbiekben bír-e a néző számára szakrális üzenettel, az minden esetben titok. Soha nem lehet programszerűen elhatározni, hogy én most egy szakrális művet fogok alkotni, mert ebből nagyon sokszor kudarc vagy modorosság lesz.

– Ez azt jelenti, hogy az ábrázolás a kortárs művészetben átváltott egy lelki vagy spirituális síkra?

– Igen. Eltávolodunk a reális ábrázolásától egy belső látás felé és a belső vízió képeit jelenítjük meg. Ez maga a mű, amelyben reményem szerint a nézők is önmagukra találhatnak. Így, az alkotáson keresztül találkozhatunk előbb egymással, majd ezután – vagy egyidőben (?) – a transzcendenssel. Valamilyen szinten osztom az Ószövetség ábrázolás tilalmát. A magam festészetében – és látom, hogy sokan gondolkoznak így – méltatlannak érzem magamat arra, hogy reális képben fogalmazzam meg a Biblia történeteit vagy az Istenséget. Nem tudom olyan szépen megfesteni Istent, mint amilyen ő a maga – számomra elképzelhetetlenül tökéletes – valóságában. Csak utalni merek rá, úgy, hogy megpróbálom a hozzá vezető út fényét megjeleníteni. Számítok a mindenkori néző képzeletére is és remélem, hogy visszafogottságommal elősegítem számára az „odaátra pillantás” lehetőségét.

– Templomokban és egyházi épületekben nagyon kevés absztrakt ábrázolást látunk. Mi az oka annak, hogy bár a mai művészet egy elvonatkoztatott vizuális megjelenítést alkalmaz, a mai befogadók ezzel szemben sokkal inkább a figurális ábrázoláshoz ragaszkodnak? Az egyházi művészetben mennyire van helye az absztrakt ábrázolásnak?

– Általában a művészek mást gondolnak erről, mint a hívek jelentős többsége. Nagy felekezeteink erősen kötődnek a hagyományaikhoz. A huszadik század végére azonban a kép fogalma erősen megváltozott. Az a fajta „képéhség”, ami az elmúlt évezredben általános volt, mára már megszűnt, hiszen képpel maximálisan ki van elégítve a legszélesebb tömeg is. Olyan özöne van a jó és rossz minőségű képeknek – amik minden pillanatban mindenkire rázúdulnak –, amilyen soha nem volt még a világban. Ennek értelmében egy reális képi ábrázolás már nem bír olyan szuggesztióval mint százötven vagy kétszáz évvel ezelőtt. Akkor a realista ábrázolás éppen ezt az intenzív hatást fejtette ki. Manapság az, hogy leképezünk valamit, ami a hitélettel kapcsolatos, az nem bír olyan erővel, mint régen, hiszen mozivásznon, képernyőn vagy plakáton ezt a jelenetet ezer-féle feldolgozásban látják és kapják az emberek.
Tehát a művésznek valami mást kell csinálnia. Az absztrakció, a belső látás az előbb vázolt földhöz ragadt világból kizökkentheti a nézőt és felszabadíthatja a kötöttségek, a megszokott vizuális panelek sablonos értelmezése alól. Az absztrakció által a nézőnek nem kell ugyanúgy elképzelnie valamit, mint ahogy esetleg egy realista ábrázolásnál a művész előírja azt a bizonyos jelenetet –, így önmaga felé fordulhat. Ez az önmagába való mélyedés – mivel a Szentlélek temploma is vagyunk – valamilyen módon az Isten felé irányíthatja a tekintetet. Ilyen értelemben az absztrakció – azaz a kevesebb ábrázolás és a figuralitás elhagyása – a transzcendenciához segítheti a nézőt. Gondoljunk bele, hogy ez mennyire nem egyedi és nem új gondolat! Hiszen maga a liturgia is csupa absztrakcióból áll! A szentségek megjelentetése a legtisztább absztrakció! Valami ilyen irányba kéne mozdulnia a szakrális művészetnek is. Ezzel nem csinálnánk semmi újat vagy forradalmit, hanem pontosan az egyháznak ezeket az ősi hagyományait élesztenénk fel. Az, ami a későbbi időkben minderre – a geometrikus tisztaságú, emelkedett vizuális szimbólumrendszerre – a figurális kötöttségekkel rárakódott, azt éppen az absztrakt művészet által tudjuk megtisztítani.

– A kortárs művészet és a néző között, bár világnézetét tekintve sok a közös, az értelmezés és befogadás tekintetében mégis nagy távolság érződik. Mi az oka annak, hogy az elvonatkoztatott műveket kevésbé értik az emberek?

– Rengetegszer hangoztatjuk, hogy minél kisebb korban, minél több jó minőségű kortárs művet kellene a gyermekeknek látniuk ahhoz, hogy a mai vizuális nyelv sajátjukká tudjon válni. Ez felnőtt korban bizonyára sokkal nehezebb, viszont ott is csak azt tudom mondani, hogy sokat kellene látniuk. Ugyanúgy tanulandó a vizuális nyelv, mint a verbális. Nem a hitoktatásban, hanem a vizuális kultúránkban, művészeti nevelésünkben keresendő a hiba. Az elenyésző rajz és művészettörténet óraszám mutatja, hogy a képzőművészeti nevelés súlya csekély, még a társművészetekhez képest is.

– Az absztrakt művészeten belül nemcsak olyan műalkotások vannak, amelyek azt szolgálják, hogy közelebb kerüljünk Istenhez, hanem olyan művek is születnek, melyek a transzcendenstől való teljes elfordulásra hívják fel a figyelmet. Hogy lehet tájékozódni az elvonatkoztatott művészetben?

– Mindenképpen a nézőnek a tanultságára van szüksége és arra a finom intuícióra, amellyel megérzi, hogy mi sugárzik ki az adott alkotásból. A szép és a rút fogalma is ide tartozik. Újra fel kell fedeznünk, újra kell tanulnunk, hogy a szép és a jó fogalma szorosan összetartozik. Még ha manapság vannak is olyan tendenciák, amelyek a rútnak a dicsőítését helyezik előtérbe – sőt kifejezetten félnek a széptől, mint kategóriától – azért ez nem homályosítja el a szépnek a létjogosultságát vagy fogalmát! Persze becsaphatnak bennünket bizonyos rafinált törekvések, viszont nem hiszem, hogy ez tartós lenne. A hamis prófétaság szerintem hamar lelepleződik, még akkor is, ha ez valamilyen műalkotás készítésében jelenik meg. A szépség és a jóság – mint Isten attribútumai –, nem kérdőjelezhetőek meg! Én hiszek abban, hogy egy műalkotás, amelyik szép, az jóságot is sugároz. Ahol szépség és jóság van, ott már szeretet van, ott már Isten van!