– A mai irodalomnak melyek a meghatározó témái?

– A kérdés kapcsán gyerekkorom jut eszembe, amikor a nyár végén nagyanyám és édesanyám vezényletével, kora esti családi programként különféle „vegyességeket” tettünk el: savanyúságot uborkából, paprikából, zöld paradicsomból, káposztából, vagy lekvárt szilvából, őszibarackból, szőlőből. No meg a korabeli élvezeti szerként rumos gyümölcsöt – eper, meggy, cseresznye, körte, alma, szilva –, valami eszméletlen érlelt aromával, három literes, celofánpapírral zárt dunsztos üvegekben. Szóval szerintem, a mai, vagyis a legszorosabban behatárolt kortárs, velünk élő magyar irodalom valamiféle savanyú-édes vegyes rázott, vagy nagy üstben, udvarban izzított katlanban röviden-hosszan rotyogtatott termék, mellette a vasárnapi ebéd utáni csiklandó, mámorító desszerttel. A tématár végtelenül széles, ugyanakkor már-már nyomasztóan szűk. Családtörténet, bűnvallás, szerelem, erotika, kicsi bölcselet, istenkeresés, rátalálás, bizonyságtétel, üzenet, meghökkentés, olykor öncélúan esztétikus, máskor borzongató krimi, megint máskor már-már pornós kitárulkozás. Hosszan sorolhatnám az elmúlt tizenöt-húsz évben született irodalmi végtermékek mozgató tengelyét, meghatározó középpontját. Az uborkát, a paprikát, a paradicsomot, a káposztát, de az epret, a meggyet, a körtét, az almát és a szilvát is. Nekem mégis hiányzik valami! Az a régi íz, amiért a hajdani könyvhetek kínálatából felém kiáltott Galgóczi, Jókai Anna, Hernádi, Fodor András, Csoóri, vagy éppen Nagy Gáspár, Lakatos Menyhért, Konrád, Csurka és Vas István, Sütő András, Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár és Farkas Árpád, Szilágyi Domokos és Hervay Gizella. Amiért vártam az évente frissülő ízeket: Hajnóczyt, Csengeyt, Bereményit, Kiss Irént, Tóth Erzsébetet, Lezsák Sándort, Ördögh Szilvesztert. Órákig sorolhatnám őket is, miként nyolcvankilenc után a nyugati magyarokat, akik az Illyés-féle sokágú (pán)sípból különleges hangokat hallattak, immár Magyarországon: Határ Győzőt, Tűz Tamást, a Domahidy testvéreket, Andrást és Miklóst, Csokits Jánost, Major-Zala Lajost, Gömöri Györgyöt, Máté Imrét, Csiky Ágnes Máriát, Forrai Esztert, Vándor Györgyit, Saáry Évát, Ferdinandy Györgyöt, Tardos Tibort és Fejtő Ferencet. Hatalmas sereg, különféle erős, rendíthetetlen, állhatatos és tiszta alakulatokkal… Szóval visszatérve a kérdéshez: igazából nem tudom, hogy mi a mai irodalom témája, mert – kövezzenek meg! – egy részét tudatosan elkenik, a számomra értelmezhetetlen szóval illetett „posztmodern”, „posztavantgard” irányzatok, értelmezhetetlen performance megnyilvánulások. Pedig az a valóság, amire Galgóczi Erzsébet azonnal reagált, amit Nagy Gáspár rögtön tiszta és mindannyiunk számára érthető, befogadható szavakba foglalta, az ma is létezik. Talán néhányat mellőzni kellene a képzelt, átvett vagy örökölt (poszt)szárnyakból és a tükör arcát tisztességesen le kellene takarítani, hogy látva láthassuk és láttassuk, teljes-tiszta valóságában önmagunkat.

– A kortárs regények olvasása elterjedt, azonban kortárs lírát nagyon kevesen olvasnak. Mi lehet ennek az oka?

– Nemrégiben mondta valaki, hogy a költőknek kellene az olvasóközönséghez közelíteni amiatt, hogy a kortárs magyar vers olvasott legyen. Vagyis a poétákon múlik, hogy kell-e, befogadható-e, élvezhető-e, és még sok más „-e”, vagyis hogy a kortárs líra kelendő portéka legyen, ahogy volt még, nagy korszakként az ezerkilencszáz-nyolcvanas években. No, de most lefelé süllyedünk, a népszerűségi index Ady, Kosztolányi, Tóth Árpád, Juhász Gyula, József Attila, Szabó Lőrinc, Áprily, Dsida, Reményik talpáig sem ér. Igen, valóban sok múlik a költőkön, mert a vers, a líra a szépség és bölcsesség mennyei párosa, amiben, ha egyik, de mostanában mindkettő csorbul, akkor, kimondom egyszerűen, kit érdekel?

– Mennyire tud vagy akar őszinte lenni az irodalom?

– Tartok tőle, hogy sokan a mai magyar irodalom különféle csapatokban „játszó”, „bandázó” – vagy talán nem is kellenének az idézőjelek? – alkotói üres, értelmetlen pózokba merevednek, kemény fából, erősre faragott, cifra, gyakran szemérmetlen, sőt gusztustalan álarcok mögé bújnak. És ráadásul ezek mögül nem látszik a szem, ami bizony, sok mással együtt, még mindig a lélek tükre. Nincs mögötte – talán közhely? – mondanivaló. Számomra mindez azért érthetetlen, mert a szabad sóhajtással, a mezítelenül fogadott enyhe nyári esővel, édesanyánk kezének melegével, a hófehéren csillámló gyönggyel egyenlő értékű a tiszta szó. Az őszinteség. Ami örömet, biztonságot, a lelkiismeretnek égre nyíló ablakot ajándékoz. Ráadásul, a napi őszinteség, a köznapi fekete-fehér mulandó, a Szent Pál-i igen-nem beszéd, folyton felejtődik, de a magyar nyelv gyönyörű szavaiba, végtelen árnyaltságába csomagolt, rejtett vagy a maga patyolat valóságában kínált üzenet, a vers, az elbeszélés, a regény századokat, korszakokat, nemzedékeket, irányzatokat, stílusokat él túl. És bizony a hamisság, az álság, a módoltság, az öncélúság, a hazugság, az üres prűdség vagy éppen pornográfság még száz, meg sok száz év múlva is nyakon csíphető. Az alkotás közeli rokona, talán testvére kell, hogy legyen az imádságnak, amikor Isten felé fordulunk, amikor hálát adunk, szólongatjuk, amikor kérdezzük, amikor kérdés nélkül választ kapunk. S ebben a kegyelmi kapcsolatban Isten és ember, alkotó és befogadó, csak a tisztaság lehet jelen, csak a tisztaság munkálhat, csak a tisztaság lehet az, ami körül forog a világ. Messze mentem! Maradjunk a földön: a mai magyar irodalom darabokra szakadt. Hiányoznak az ikonok, akikhez, akár mindenséghez mérhetőek lennénk. Hiányoznak azok a hiteles, szűzhó gondolatú, szavú alkotók, tollforgatók (hol van már a toll?), akiknek minden szava, mondata mögött az igazság világol.

– Mennyire érzékelhető az istenkeresés az irodalomban?

– Istent bevallottan vagy éppen némaságba rejtve, de mindenki keresi. Hát még az írók, a költők! Valaki azt mondta nekem egyszer, hogy ateista költő nem létezik. És igaza van! Az irodalom és főleg a líra, a költészet az imádsághoz áll legközelebb. Formájában és tartalmában is. Formájában a feszes, tartalmában a lélekből fakadó szavak, mondatok, kérdések, kérések, hálaadások, megbékélések, megtérések, megértések miatt. Minden vers egy-egy imádság. Hogy most mi a helyzet? Keveset vagy furcsán imádkoznak, főleg kérnek az emberek. Istenkeresés? Ez valamiképpen olyan, mint, mikor a bizonytalanul botorkáló ember biztos kapaszkodót keres, ami mentén előbbre, céljáig mehet, érhet. Ilyen bizonytalan, botorkáló, utat kereső, kérdező, vágyakozó alkotó megnyilatkozás számos versben, novellában, regényben megjelenik. Aki keres talál, tartja a régi bölcsesség. Aki keresi Istent, akár az irodalmon keresztül, írói-költői megnyilatkozásokon keresztül is, előbb-utóbb a tőlünk, a tőle független kegyelem segedelmével megtalálja.

– Mi a szakrális művészet? Hogy jelenik meg ez az irodalomban?

– Ez most nagyon rövid válasz lesz: el kell olvasni Adyt, József Attilát, Pilinszkyt, Vas Istvánt, Zelk Zoltánt, Beney Zsuzsannát, Vasadi Pétert, Nagy Gáspárt, Szabó Ferencet, Czigány Györgyöt! Istentől hoztak-hoznak üzenetet, amit szóról szóra átadnak, amit esténként, a Teremtőt szólítva imádkozni lehet. Ami szent, ami művészet. Ars sacra!

– Saját alkotásainál mit érez mértékadónak? Hogyan születik egy vers?

– Az őszinteséget. Azt, hogy a leírt történés, érzés, sóhaj, simogatás, ölelés, ima, meghajlás, bűnbánat, bocsánatkérés igaz legyen. Egy alkalommal írtam egy olyan ciklust, ami valóságtól távoli fikció, és ami előtte és utána született, annak minden szava, történése, megnyilatkozása igaz. Mondhatnám: minden úgy és megtörtént a legparányibb részletig, ahogy megírtam. Hogy miként születik a vers? Nagyon keserves, nehéz, de örömteli és várva várt folyamat. Minden szóért, mondatért, rímért, ritmusért, minden írásjelélt, a címért, a végső elengedésért meg kell szenvedni. De boldogan! Csak így szabad odaállni a dossziéval Isten elé!

Gülch Csaba: Az első

(Sirálynak)

Legjobban az első szög kínozza meg,
szaggatja, tépi fel a kereszt húsát.
Hófehér lepelben vacog, remeg,
húsvétot vár a gyarló nyomorúság.

Legjobban az első csend gyötör,
az első néma perc, a törékeny hallgatás.
Kósza álmokra szakad az éjjel,
az ébredés fénye lopott látomás.

Legjobban az első könnycsepp éget,
mohó tűzként iramlik arcomon.
A sós parázsban szomjazó remények
gyöngysorrá fagynak a friss havon.

Legjobban az első ígéret fáj,
az üvegtócsák hamis ragyogása.
A jég verte gyümölcsös magányában
magunknak hitt éden földi mása.

Legjobban az első szirom sérül,
a teremtés titkát perzseli a nap,
mikor a tükör kopott szegletében
az ezüstlő bűnök elénk hullanak.

Legjobban az első imát féltjük,
a szívből felrémlő hangokat.
Isten mosolya az örök válasz,
a tó vizén virágzó alkonyat.