Miért evett halat Jézus a feltámadása után?

Miért evett halat Jézus a feltámadása után?

Share this content.

Forrás: Evangélikus Élet, szöveg: Kovács Barbara
„Tudod, én egy racionális ember vagyok. Úgy vagyok mindennel, hogy hiszem, ha látom. De elmentem a párommal a templomba, és ott olyasmiről beszéltek, ami még engem is megragadott…” – mondta egyszer egy felnőtt konfirmandusom. Bárki lehetett volna, hiszen annyiszor hallottam ezt már más „racionális” emberek szájából: „Hiszem, ha látom.” Tamás mondatát úgy ismételjük, mintha szólás lenne, pedig évszázadokig a hit negatív példája volt, ma azonban mintha újra felemelkedne Tamás apostol, és rég elfeledett ismerősként ölelnénk magunkhoz kétkedő alakját. „Hiszem, ha látom.” Tényleg csak akkor hiszünk mindent, ha előbb látjuk?

Pál Feri atya – római katolikus pap és mentálhigiénés szakember – népszerű előadásaiban egy egész sorozatot szentelt a szándékos vakság fogalmának. Az egyébként jogi kifejezés arra az emberi tulajdonságra utal, hogy hiába van meg minden információnk egy adott tényről, legtöbbször érzelmi okokból mégis figyelmen kívül hagyjuk. A dohányzás tüdőrákot okozhat, ezt mindenki tudja, hiszen tudományos bizonyítékok támasztják alá – mégis dohányzunk. Nincs olyan médium ma, amely ne számolna be róla, hogy a klímaváltozás milyen hatással van már most az életünkre – mégis alig történik előrelépés az életmódunk megváltoztatásában. Tanulmányok végeláthatatlan sora foglalkozik vele, hogy milyen káros hatással vannak az okoseszközök a gyerekek fejlődésére – mégis a gyerekünk kezébe adjuk a telefont.

Tudjuk, látjuk, a bőrünkön érezzük – mégsem hisszük igazán. Azzal áltatjuk magunkat, hogy ha a tények beszédesek is, velünk mégsem fog megtörténni, amit bizonyítanak. Inkább a „boldog tudatlanságot” választjuk a látással járó felelősségvállalással szemben. Mintha éppen a „nézés”, az információk befogadása akadályozna bennünket a tisztánlátásban. A szándékos vakság értelmezése alapján helyesebb lenne így mondanunk: akkor sem hisszük igazán, ha látjuk.

A tanítványok közül többen már Jézus életében megtapasztalták, hogyan változik át Jézus alakja, mégsem értették meg a titkát. Amikor Jézus a vízen járt, azt gondolták, hogy kísértet, pedig a saját szemükkel látták, mi történik. Nem volt másként a feltámadáskor sem. Éppen együtt vacsoráztak, amikor megjelent előttük Jézus. Nagyon megijedtek, és ismét azt hitték, hogy kísértetet látnak. Jézus felszólította őket, hogy érintsék meg a kezén és lábán lévő sebhelyeket, de ők még ekkor is gyanakvóak. Sőt talán éppen ezért kételkedtek. Miért vannak sebhelyek egy feltámadott ember testén? Miért nem tűnnek el vagy gyógyulnak meg? Ezért Jézus még továbbmegy, és ennivalót kér tőlük, majd a szemük láttára eszi meg az eléje tett sült halat. Csak ezután hiszik el, hogy valóban Jézus van velük. Hiába beszélt többször még életében arról, hogy fel fog támadni a halálból, barátai mégis „üres fecsegésnek” tartották az asszonyoknak a felnyitott sírról szóló beszámolóját.

Hiába ment át Jézus ajtókon, evett halat, mutatta meg a sebeit: kételkedtek, és féltek tőle. Mi ez, ha nem szándékos vakság?

Sokszor azon gondolkodom, mit kellene még Istennek tennie ahhoz, hogy higgyünk benne. Folyton jelekre várunk, és úgy érezzük, hogy Isten nem mutatja meg magát, nem válaszol a kérdéseinkre. Vádoljuk őt, mintha rajtakaptuk volna valamilyen mulasztáson, amelyet csak mi vettünk észre. Nem lehet, hogy csak mi vagyunk vakok arra, ami nyilvánvalóan látható, és süketek arra, ami nagyon is jól hallható?

Nem akarjuk meglátni, hogy Isten mit visz véghez a személyes életünkben és az egész világban, mert félünk tőle, hogy az megrengeti az elveinket, veszélybe sodorja a kényelmünket, és változásra fog minket ösztönözni. A „hiszem, ha látom” racionálisnak mondott elvét is azért találtuk ki, hogy megvédjen minket. Hogy ne kelljen olyasmiben hinnünk, ami rizikós, nem száz százalékig biztos, így megóvjuk magunkat a csalódástól. A szívünk mélyén tudjuk, hogy ha látnánk, sem hinnénk el, mert képtelenek vagyunk feladni a hiedelmeinket és szembenézni olyasmivel, ami ellenkezik a szilárd világnézetünkkel.

Jézus a feltámadással felnyitja a szemünket – de nekünk mernünk kell látni vele. Megmutatja nekünk, hogy milyen valójában Isten: az emberért a végsőkig harcoló, szeretetével bármeddig lehajoló, önmagát feláldozó Urat – de mernünk kell elhinni, hogy ő ilyen, még akkor is, ha ez ellenkezik a mi istenképünkkel.

Ezt a bátorságot nem spórolhatjuk meg, ha a Feltámadottal találkozunk. Ha meglátjuk az igazságot, a valódi Istent a hamis hiedelmeink mögött, akkor többé nem fordíthatjuk el a fejünket, felelősséget kell vállalnunk az életünkért és a ránk bízottakért. Jézus nem vakhitet kér tőlünk ezen a húsvéton sem, hanem nagyon is látó hitet: amely azért boldog, mert bár lát, mégis mer hinni.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 15–16. számában jelent meg 2019. április 21-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.

Az evangelikus.hu cikkeihez a Magyarországi Evangélikus Egyház Facebook profiljában szólhat hozzá, itt mondhatja el véleményét, oszthatja meg másokkal gondolatait: www.facebook.com/evangelikus
A hozzászólásokat moderáljuk, ha gyűlöletkeltő, törvényt, illetve személyiségi jogokat sért. Kérjük, mielőtt elküldi véleményét, a fentieket vegye figyelembe!