Emellett kifejezetten fontos volt számomra a kiadvány alkotószerkesztőjének, dr. Tratnyek Magdolnának az írása is, amely a mai Magyarországon rendkívül alacsony jövedelmű családban élő gyerekekről – csaknem félmillióan vannak – ad képet adatokban és számokban. Írásának végén felveti: az egyházaknak és oktatási intézményeiknek aktívabban kellene odafordulniuk a szélekre sodródott, szegénységbe született, szinte behozhatatlan hátrányokkal induló kis életek felé – a szegény gyermekek felé. A kiadvány külön érdekessége és értéke, hogy konkrét eseteket mutat be, példákat említ arra, hogyan sikerült egy-egy tanárnak megtalálnia az utat és a hidat valamely nehéz helyzetbe került szülőhöz és gyermekhez, és hogy együtt jutottak is valamire. Egy ilyen eset különösen felkeltette az érdeklődésemet, ezért beszélgetésre kértem Rózsáné Fridel Anitát, a miskolci Kossuth Lajos Evangélikus Óvoda, Általános Iskola, Gimnázium és Pedagógiai Szakgimnázium tanítóját.

– Megható, ahogyan a kötetben az egyik kisdiákjáról ír, akinek a családja egyik napról a másikra igen nehéz helyzetbe került, és az egész osztállyal összefogva segítették őket. Mielőtt azonban a konkrét esetről beszélgetnénk, arra kérem, néhány mondatban mutassa be az iskolai mindennapjait.

– Kezdjük ott, hogy két okból is nagyon jó dolgom van a munkámban. Egyrészt van egy csodálatos tanítópárom, Rózsa Erzsébet, akivel nagyon hasonlóan gondolkodunk, és mindketten érzékenyek vagyunk a szociális és lelki kérdésekre a gyerekek között dolgozva. Másrészt nálunk iskolaotthonos oktatás folyik, délután négyig van tanítás, a párommal felváltva tanítjuk az osztályunkat délelőtt és délután. Szinte egész nap a gyerekek között tartózkodva lehetőségünk van örömünket és bánatunkat egyaránt megosztani, a felmerülő konfliktusokat közösen megbeszélni, megvitatni és konszenzusra jutni. Ezért érezzük azt, hogy szerencsés konstrukcióban dolgozunk, hiszen ez az oktatási forma hozzásegít bennünket gyerekeink lelki életének gondozásához.

– Annak a kisdiákjának, akiről az Utak és hidak kötetben részletesen ír, harmadik osztályos korában meghalt a nagyapja. Ebben a családban ez sorsdöntő fordulatnak bizonyult.

– Igen, annak. Az osztályunkkal elsős koruktól fogva minden hetet beszélgetőkörrel kezdünk. Csodálatos látni, ahogyan a kezdeti „a nagyinál voltam, jó volt” szűkszavúságból lassan megnyílnak, és egymás számára is bepillantást engednek az életükbe, érzéseikbe, vágyaikba, félelmeikbe. A gyerekeket egyénileg is megerősíti, hogy fontos mások számára az, ami velük történt. De az osztályt magát is együtt érző, egymást elhordozó, egymásra érzékeny csapattá kovácsolják a heti beszámolók. Viszont amikor a kisdiákunk – nevezzük Petinek – elsírta a bánatát, akkor csak mi, tanárok tudtuk, hogy bár egy nagyapa halála mindig szomorú, de Petiéknél ez még nagyobb baj. Az osztálytársai csak azt tudták Petiről, hogy azért lyukas a cipője, és azért kevés a ruhája, mert szegények. De azt csak mi tudtuk, hogy Peti apja súlyosan beszédhibás, és nem talál munkát; édesanyja állami gondozottként még gyerekkorában megsérült fizikailag gondatlanság miatt, ezért gyenge, beteges, így az évek óta otthon gondozott, fogyatékkal élő nagyapa kevéske nyugdíja volt az egyetlen anyagi forrásuk. A nagyapa halálával ez megszűnt, és minden összeomlott.

– És ekkor jöttek a tanítók…

– Igen, no meg az osztály és a szülők! Persze azt nem hirdettük ki, amit láttunk családlátogatáskor: hogy gáz nincs, víz az udvaron, és a ház épp hogy áll. De azt már el tudtuk mondani a szülőknek – a két szülőimunkaközösség-vezetőn keresztül –, hogy Peti édesanyja nem mer semmilyen hivatalhoz fordulni, mert fél, hogy elveszik a három gyereküket. Valójában csak bennünk volt bizalma, és rajtunk keresztül a szülőtársakban, mert érezte, hogy Petit sosem csúfolták, sosem nézték le. Tanítóként mi ezt nem engedtük, az első perctől fogva leállítottuk az ilyennel próbálkozókat, később meg már nem is volt szükség rá, hiszen a közösségépítésnek köszönhetően megismerték és megszerették egymást a gyerekek.

– Tudtak ténylegesen segíteni?

– Hogyne! Az osztályban az egyik édesapa megmozgatta a kapcsolatait, és segített Peti apjának közmunkához jutni. Egy másik szülő Peti édesanyjának segített orvosi vizsgálatokat szervezni. Az áramszolgáltató felé segítettünk megírni a kérvényt a részletfizetéshez, az osztálytársak szülei ruha- és tartósélelmiszergyűjtést szerveztek, amibe a kollégáim is bekapcsolódtak. Mi, a tanítók pedig figyeltünk arra, hogy mindig tudjunk egy kis pluszelemózsiát csomagolni Peti táskájába otthonra. Persze figyelni kellett arra, hogy ne bántsuk meg őt, ne mellveregetve, látványosan támogassuk, hanem csak szépen szolidan.

– Családlátogatás, gyűjtésszervezés, kérvényírás, szülőkkel beszélgetés… Nem jelentett ez túl sok többletterhet?

– Persze, pluszmunka, de ez nem pluszteherként, hanem inkább amolyan doppingként hatott. Nagyon jó élmény volt megélni, hogy tényleg tudunk segíteni, és hogy nemcsak Peti és a családja profitál ebből, hanem az összes osztálytársa és az ő szüleik is, hiszen az érzékenyítés során mindenki gazdagodott. Empatikusabbá és szélesebb látókörűvé váltak a diákok, a szülők és mi magunk is.

– Mindez öt évvel ezelőtt történt, Peti azóta már nyolcadikos, sikeresen veszi az akadályokat, középiskolába készül. A mostani osztályába is jár egy-két „Peti”?

– Nem, mára már csak elvétve vannak Petik az iskolában. Ami jó is, meg nem is, hiszen amióta egyházi iskola vagyunk, emelkedett a színvonal, jobb iskolának számítunk. De látom, hogy így a diákjaim kevesebbet látnak és tapasztalnak az életből, esetleg azt gondolják, hogy szegénység már nem is létezik. Nem vagyok benne biztos, hogy jót teszünk velük, amikor megkíméljük őket a segítés és az összefogás lehetőségétől. Persze lehet házon kívül is segíteni – ahogyan ezt meg is tesszük a meghirdetett adománygyűjtések kapcsán –, de egészen más hangulata van annak, amikor magunk közül segítünk egynek.

A szerző a Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium angoltanára.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 35–36. számában jelent meg 2019. szeptember 8-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.