Szívem mélyén azóta is őrzöm ezt a meglesett pillanatot. Ma már tudom, az az irigyelt, titkos szövetség, mely kettejüket összekötötte, teremtette meg az én boldog gyermekkoromat. Az ő szoros összetartozásuk adta nekem a hétköznapok biztonságát és az ünnepnapok szépségét. Nem kellett félnem attól, hogy egyedül maradok, hogy becsapnak, és kamaszfejjel választásra kényszerítenek. Igazi fészek volt a mi otthonunk.

Amikor néhány éve láttam megöregedett, csoszogó anyámat és apámat kézen fogva sétálni, megdöbbentem. Úgy, mint gyerekkoromban, ismét csak irigykedve néztem őket. Még mindig? Ennyi év után is? Aztán hirtelen megnyugodtam, amíg ők ott vannak egymásnak, addig nem kell félnem.

A felnőtt gyerekeimre gondolok. Szeretném megkérdezni tőlük, hogy biztonságban érezték-e magukat velünk? Mire gondoltak, amikor mi kiabáltunk, veszekedtünk egymással? Féltek? Vajon hallották-e a bocsánatkérő szavunkat is? Ott volt-e észrevehetően a biztonságot adó láng a szemünkben, amikor nekik szükségük volt rá?

Szeretném, ha egyszer meglesnének bennünket, ahogy sétálunk az utcán, hogy megnyugodhassanak: minden rendben van. Miattunk ne aggódjanak. S szeretném, nagyon szeretném, ha egyszer őket is látnák majd a gyerekeik görnyedten, csoszogva, összetartozva.

Az írás eredetileg megjelent a Bölcs szív: 50+ meditáció és imádság című kötetben (szerk. Szabó Lajos, Luther Kiadó, Budapest, 2014).