Fogja a kezemet – egyedül van az osztályából nálam –, és kérdez:

– Mitől megy az autó?

– Üzemanyagot teszünk bele, ami hajtja – mondom.

– És ha az elfogy?

– Akkor tankolni megyünk a benzinkútra – mosolygok rá.

– És ha a benzinkúton elfogy, akkor mi lesz? – nyaggat tovább.

– Hát a tartálykocsi hoz a finomítóból.

– És ha a finomítóból kifogy?

– Akkor az olajkutaktól nyersolajat kell vinni.

– És ha az olajkutakból elfogy? Mi lesz utána? – folytatja rendületlenül.

Szerencsére megérkezünk a templomhoz. Magamban konstatálom, hogy járhattam volna rosszabbul is. Zselyke nevelt gyerek, megkérdezhette volna, hol az anyukája, és miért tartotta láncon őt meg a testvérét a kutya mellett. Miért nem kaptak rendesen enni ötéves koráig, és miért nem tett senki ez ellen semmit? Vajon a teste behozza-e valaha is a lemaradást a fejlődésben, lesz-e ő is erős, egészséges felnőtt? De nem ezeket kérdezte.

Most pedig belépünk a templomba. Körülnézünk, minden sarokba bekukkantunk, megbeszéljük, mi miért van ott, mire emlékeztet bennünket. Persze az úrvacsoravitákat még nem próbálom elmagyarázni neki. (Lehet, hogy hosszú távon is kihagyom. Néha az az érzésem, hogy ezt senki sem érti pontosan, de nem gond. Úgy érzem, elég, ha hittel fordulunk Istenhez, és ő majd a többit kipótolja.)

Óra végén indulunk vissza az iskolába. És jön egy kukásautó.

– Hova viszi a szemetet?

– A feldolgozóba.

– Mindent feldolgoznak?

– Sajnos nem. Van, ami a szeméttelepen és a szemétégetőben végzi.

– Amit szelektíven gyűjtünk, azt mindet feldolgozzák?

– Próbálkoznak vele. Újrahasznosítják. A műanyagokból erős táska, pulóver, ilyesmi lesz. Az üveget apróra törik, tisztítják, újra üveg lesz. A papír is újra papír lesz.

– Az üveg ugyanolyan üveg lesz, mint volt?

– Azt hiszem, igen.

– Akkor minek törik össze?

– Így könnyebb gyűjteni.

– És többe kerül. Amit nem lehet újrahasznosítani, az hova kerül a szeméttelepről?

– Egy nagy lerakóba.

– És utána?

Itt érkeztünk meg az iskolába. Csengettek, szünet lett. Zselyke elfutott tízóraizni, én meg azóta is töröm a fejem a kérdésein. Jól feladta a leckét…

Tudom, hogy az újságnak új(don)ságot kell tartalmaznia, de talán annyira nem régi még a Csernobil minisorozat, hogy ne lehetne róla írni. Nehezen szántam rá magam, hogy megnézzem, így már szinkronizált változatban jutott el hozzám. 

Tulajdonképpen annyira rosszul viselem a katasztrófafilmeket, hogy sosem kerestem őket önként, ám a tavalyi tanév végén az utolsó szünidőváró napokban végignézették az iskolában a felsősökkel. Az „edzettebbek” meg se rezzentek (talán fel se fogták, hogy ez most igazából volt, és térben és időben ijesztően közel hozzánk), de aki nem szokott hozzá, az bizony rémesen érezte magát. Van, aki azóta sem heverte ki teljesen. Muszáj hát időt szánni rá, hogy beszéljünk róla.

A történet ismerős volt, én már éltem, sőt nem is voltam teljesen gyerek, de a veszély valóságos mértékét csak nagyon kevesen tudták. Aztán amikor tanítani kezdtem ott, abban a kelet-magyarországi kisvárosban, a kollégák rebesgették egymás közt, hogy bizony azok a gyerekek, akik a csernobili katasztrófa idején születtek, sokkal szétszórtabbak, nehezebben tudnak figyelni, megülni, elmélyülni. 

Most, hogy láttam a filmet, azt hiszem, örülhetünk, hogy egyáltalán élünk. Sokak tudatos, tudatlan vagy sejtett önfeláldozása kellett ahhoz, hogy ennyivel megússza a világ az emberi felelőtlenségnek és flegmaságnak ezt a következményét. Ahogy néztem a szenvedést, a tehetetlenséget, csak imádkozni tudtam. Istenem, milyen törékeny, sérülékeny az ember! Milyen ostobán védi a látszatot, miközben a felszín alatt a halál bugyog, és készül kitörni!

Az is kegyetlenül megviselt, hogy a láthatatlan méreg miképpen terült szét anélkül, hogy a veszélyben lévők felismerték volna. Nem volt menekülés, még félelem sem. A környék lakói gondtalanul gyönyörködtek a színes lángcsóvában – a gyilkos sugárzás közepén. A pánikot valóban sikerült elkerülni, de ez nagyon sokba került. Rengeteg idő telt el, mire úgy-ahogy figyelmeztették az embereket.

Döbbenetes, mennyire keveset látunk, értünk abból, ami veszélyeztet bennünket. Milyen nagy szükségünk lenne bölcsességre, hogy felfogjuk a veszélyt, és még időben mentsük a menthetőt. Felelősen, tudatosan, következetesen.

A film atmoszférája nyomot hagyott bennem. Már nem a képernyő előtt vagyok, hanem teszem a dolgom: mosok, főzök, órára készülök, bevásárolok. Mégis, mintha előttem maradtak volna a képek. A szelektív kukát gondosan átnézem, tiszták-e a belerakott csomagolások. Vásárláskor otthon készített tasakban méretem le a zöldséget-gyümölcsöt. A gyereket lebeszélem a következő fölösleges kis mütyür meg a kétdecis, szívószálas lötty megvásárlásáról. Megjavíttatom a mosógépet, táskát varrok a kinőtt nyári topból. Mert ott zakatol bennem, hogy felelős vagyok, és tehetek azért, hogy mi lesz utána…

Kit ne ért volna már a bosszúság: mosáskor a zsebben felejtett papír zsebkendő szép komótosan apró cafatokká olvad, kis szöszökké morzsolódik szét a vízben, és vékony, de egyenletes penészrétegként beborítja a tiszta ruhákat. Rázogatjuk, potyog szerteszét, a makacsabbja viszont csak hosszú, sziszifuszi munkával távolítható el. Na de ennek vége! Feltalálták a mosásbiztos papír zsebkendőt.

Vagy itt a másik, az életünket megnyomorító jelenség: a vécépapír-guriga, amelyről elfogyott a papír. Ezek a kis hengerek csak gyűlnek a mellékhelyiségben, és ki tudja, mekkora kárt okoz az önbecsülésünkben, ha hanyag családtagjaink helyett végül mindet saját kezűleg kell a szemetesbe helyeznünk. Ismerősi körünkben többen irtózva kerülik e tisztátalan tárgyat. Szabad kézzel sosem érintenék meg. És ha a család többi tagja is ugyanígy gondolkodik róla, mi ez, ha nem válóok?! De mindenki nyugodjon meg, vegyen mély levegőt, nem akarom én fölöslegesen gerjeszteni a feszültséget. Hiszen már a múlté ez az égető probléma. Néhány éve feltalálták a vécébe dobható gurigát. Csak lehúzzuk, és hopp, fellélegezhetünk.

De tényleg fellélegezhetünk? Valóban a legkomolyabb gondjaink voltak ezek a dolgok, vagy csak a komfortzónánk határait súroló, felületi bosszúságok?

Nemrég az is tudomásomra jutott, hogy a vásárláskor kapott blokkok, valamint a ki tudja, mi okból egyre inkább a végtelenbe vesző hosszúságú menetjegyek – aki nem hiszi, járjon utána, milyen kiterjedésű egy vonatjegy – sem afféle közönséges papírból készülnek, amely újrahasznosítható, szelektíven gyűjthető lenne. Nem, ezek az örök életnek készülő, fontos dokumentumok nem bomlanak le, ahogy annyi más – kényelmünket(?), lustaságunkat(?) nemtörődömségünket(?) szolgáló – papírszerű használati tárgy sem.

Nézem a „hősöket”, akik fél év alatt csak egy befőttesüvegnyi szemetet termelnek, és szégyellem magam. Itt állok a mosásbiztos zsepimmel, a lehúzható vécépapír-gurigámmal vagy ezek híján szimplán az ivóvíz-öblítéses vécémmel, és úgy szeretnék jobban vigyázni a világra! A helyre, amelyet az utánunk következőkre hagyunk. Kutatók, zsenik és okosok, kérlek, ebben segítsetek!

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 39–40. számában jelent meg 2019. október 6-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.