Miután a külföldi díjazottakat többnyire hazájukban – így nálunk is – magas állami kitüntetésben szokták sürgősen részesíteni, a hollywoodi önteltség akár emiatt is sugallhatja, hogy az Oscar nem csupán az Egyesült Államok, hanem az egész földkerekség legrangosabb filmművészeti díja. Pedig a legjobb filmnek járó díjat idén kapta meg először nem angol nyelvű alkotás…

Koreai élősködők

Az első, 1929-es díjátadón még csak tizenkét szobrocskát nyújtottak át, az idei, kilencvenkettedik ceremónián kétszer ennyi kategóriadíj talált gazdára. Idén némi meglepetést keltett, hogy az Élősködők (Parasite) című dél-koreai produkció nemcsak „a legjobb nemzetközi játékfilmre” átnevezett (Best International Feature Film) kategóriában indulhatott, hanem az eleddig szinte kizárólag angol nyelvű alkotások számára nyitott „legjobb film” kategóriában (Best Motion Picture of the Year / Best Picture) is. Mi több, rendezője, Pong Dzsunho neve a harmadik legrangosabb kategóriának tartott „legjobb rendező” jelöltjei között is feltűnt. Olvasóink közül nyilván többen tudják, hogy az Élősködők végül még a legjobb eredeti forgatókönyvért járó szobrocskát is bezsebelhette.

Szubjektív szcenárió

Az abszolút nyertesnek tekinthető alkotást harmadjára már elejétől végig megnéztem. Fiam szerint először sem kellett volna húsz perc után kijönnöm a moziból, merthogy a film érdemi része néhány perccel azután kezdődik. Ez igazolódott az immár vele együtt megnézett folytatásban, ám ha egy moziban közel fél órán át múlatják kiszámítható történések az időt, az talán mentség a távozásra. Ennél súlyosabb gond (mármint nyilván velem), hogy a társadalmi osztályok különbözőségéből eredő feszültségeknek az Élősködőkben tálalt konfliktusai továbbra sem bírták elérni szociális érzékenységem ingerküszöbét. Sajnálom, de – például – a tragikus végkifejlet ismeretében sem tudok felháborodni a köznép által használt metrókocsikban terjengő illatokra tett „burzsoá kijelentésen”. Hát, ja…

Nagyobb figyelem kétségkívül felfedeztethet számos értéket e fekete komédiában, bennem azonban sokkal elevenebben élnek Pong Dzsunho korábbi, szintén a társadalmi megosztottságon háborgó sci-fi akciófilmjének képsorai (Snowpiercer – Túlélők viadala). Igaz, annak láttán eszembe sem jutott a Márk 14,7-ben olvasható jézusi kijelentés: „…a szegények mindig veletek lesznek, és amikor csak akartok, jót tehettek velük…”

Két világháború

Meglehet, az Élősködők díjzuhatagának az a körülmény ágyazott meg, hogy a legjobbak közé sorolt további nyolc angol nyelvű film erős és nagyjából kiegyenlített mezőnyt képviselt. Meg hogy közöttük – a Házassági történettől eltekintve – egyetlen napjainkban játszódó produkció sem akadt… A legnagyobb esélyesnek tartott, 1917 című angol filmet már az Oscar-gála előtt agyondíjazta a Brit Film- és Televíziós Akadémia (BAFTA). Talán mert a szigetországban mindeddig nem készült a néhai Szovjetunióban bezzeg sorozatban gyártott háborús hősköltemény. A szovjet filmesek ugyanakkor még nem élhettek azokkal a digitális megoldásokkal, amelyek Sam Mendes tablóját igazán hatásossá tették, és amelyeknek köszönhetően az operatőr, Roger Deakins mellett a film két technikai kategóriában is kiérdemelhette az Oscart.

Jojó nyuszi címmel a második világháborúba ugraszt Taika David Waititi filmje. Közelebbről a hitleri Németországba, még közelebbről Adolf Hitler közvetlen közelébe. Egy tízéves kisfiú előtt lebeg példaképként a Führer, aki ilyesformán elénk is fantáziadúsítottan vetítődik ki párbeszédeik során – legkevésbé sem félelmetesnek, sokkal inkább pojácának ábrázoltan. (A fajvédő diktátor voltaképp már attól is vicces, hogy szerepét önmagára osztotta az arcán maori őseinek karakterisztikus vonásait viselő új-zélandi rendező.) Fergeteges, már-már burleszkjelenetekben ismerkedünk meg a Hitlerjugend táborában zsidógyűlöletre is „edződő” főszereplővel, hogy azután a kisfiút drámaibb regiszterek segítsék „antiszemitából” filoszemitává válni. Az adaptált forgatókönyvért járó Oscart elnyerő rendező – anyai nagyapjának származása okán – előszeretettel hangoztatja, hogy ő „polinéz zsidó”, és talán ezért is engedhette meg magának a téma kissé frivol feldolgozását. Taika David Waititi filmje ugyan felettébb didaktikus, de legalább oda-vissza üzeni, hogy fel kellene már hagyni az előítéletekkel, egymás – felszínes ismeretek alapján történő – megbélyegzésével.

Az amerikai álom átvilágítása

Sam Mendez mellett két további „nehézsúlyú” rendező hozakodott elő tavaly egyegy tabloid filmeposszal. Quentin Tarantino (Volt egyszer egy… Hollywood) az ötvenes– hatvanas–hetvenes évek „felvilágát”, Martin Scorsese (Az ír) nagyjából ugyanennek a korszaknak az alvilágát tárja elénk. Más művek már unásig taglalták, hogy e két világot annak idején leginkább az amerikai zsidóság élvhajhász pénzemberei kötötték össze, ám az erre való utalások szerencsére sem Tarantino, sem Scorsese filmjében nem terelik el a figyelmet a lényegről: a lehetőségek hazájának elembertelenítő mechanizmusairól. Lent tényleges, fent potenciális gyilkosokká silányít az az életvitel, amelynek színvonalát nem utolsósorban épp Hollywood filmjei vetítették természetes kívánalomként az amerikai álom megvalósítására vágyók elé.

A három és fél órás Scorsese-film alulnézeti tablójának története végén a főszereplő maffiózó egy öregotthonban vet számot életével. Gyóntatópapjának kérdéseire azonban nem tud őszinte bűnbánattal válaszolni. Mert a születésünkkor belénk oltott isteni iránytűt – a lelkiismeretet – ki tudjuk iktatni. Innentől viszont gonoszságokra is „bevetésre kész” a lélek. S hogy valójában mindannyiunkban, arra a meghökkentő fordulattal záruló Tarantinofilm szolgáltatja erőteljesebben a bizonyítékot, rámutatva a hollywoodi álomgyárak bűnrészességére is.

Amerikai álmot kergetnek a főszereplők James Mangold rendező életrajzi filmjében is (Az aszfalt királyai; eredeti címe Ford v Ferrari), még ha őket nemesebbnek tűnő célokért hajtja is a versenyszellem. A sebesség és a fordulatszám növelése érdekében tett erőfeszítéseknek kellene itt fokozniuk a „humán erőforrások” közötti feszültségeket, ám igazi drámává nem igazán sikerült felpörögniük a legjobb vágásért méltán jutalmazott alkotás „hengereinek”.

Todd Phillips külön eposzt kreált egy DC-képregény [DC Comics: az Egyesült Államok egyik legnagyobb képregénykiadója – a szerk.] főgonoszának. A nyolcvanas évek amerikai nagyvárosainak hangulatát megidéző Gotham Citybe helyezett Joker azonban köszönőviszonyban sincs a Batman-filmekben megismert „nettó gonosz” karakterével. Nem időznék ennél az egyébiránt kiválóan „megcsinált” pszichológiai thrillernél, mert bár elismerem, hogy a mi közönyünk, szeretetlenségünk, esetleges agresszivitásunk is oka lehet szellemileg labilis embertársaink bűnbeesésének, nekem senki ne sugallja, hogy ez akár felmentő körülmény is lehet a gyilkolászásra. (Ugyanezért a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscart sem adtam volna oda a címszerepet zseniálisan megformáló Joaquin Phoenixnek, aki az Oscargálán ráadásul demagóg ostobaságokat hordott össze díjának átvételekor.)

Akkor mégis melyiknek?

Hát persze hogy annak az alkotásnak adtuk volna a legjobb filmnek járó Oscart, amelyikről még nem esett szó. Tegyük gyorsan hozzá: nemcsak az ízlések és a pofonok különbözők, de miként egy-egy prédikáció, éppúgy egy-egy művészeti alkotás recepciója is függ befogadójának pillanatnyi – mondjuk így – lelkiállapotától. Azt azonban Arisztotelész óta tudjuk, hogy igazán művészinek kizárólag katarzist nyújtó alkotás tekinthető. Nem, a görög bölcselő nem volt keresztény, ám tessék bátran leellenőrizni, a katarzisban részesítő alkotások valahogy mindig harmonizálnak a keresztény értékrenddel.

Noah Baumbach Házassági történet című filmje – narratívájának felső rétegében – egy válás története. Felkavaró alkotás, happy end nélkül. Utolsó jelenetébe azonban belecsempészett egy abszolút biblikus, ám manapság vállalhatatlannak tartott „kulcsot” az egyaránt szerethető színházrendező férj és hasonló karrierre vágyó volt felesége kapcsolatának megoldásához: Ádámnak és Évának talán érdemes volna újra az isteni szereposztásnak megfelelően gyakorolnia a társas életet…

A műalkotások nyújtotta lelki gazdagodásnak, megtisztulásnak nem feltétele és nem követelménye a boldog végkifejlet. Az már csak bónusz, ha még ebben is részesít – erőlködés nélkül – egy filmalkotás. A legjobbak sorába jelölt filmek között ilyenből idén csak egyetlenegy akadt. De erről talán majd egy következő lapszámban.

Addig próbálják megnézni Louisa May Alcott regényének legújabb filmváltozatát a protestáns paplányok felnőtté válásának 18. századi történetéről. Kisasszonyok a címe, írója-rendezője pedig – hogy, hogy nem – a Házassági történet rendezőjének társa: Greta Gerwig. A produkció kapott egy Oscart a legjobb jelmezért, tőlünk viszont „megkapta” a legjobb filmnek járót is. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 7–8. számában jelent meg 2020. március 1-jén.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.