1847-ben azt írta az evangélikusokról a korszak legkiválóbb statisztikusa, Fényes Elek, hogy héttizenkettedük (ötvennyolc százalék) szlovák. A „tót egyház” elnevezést nemcsak ezért kapták meg gyakran az evangélikusok 1848 előtt, hanem azért is, mert a kibontakozó szlovák nyelvi-kulturális-nemzetiségi mozgalom vezetői szinte kivétel nélkül evangélikusok voltak. Sőt nemcsak evangélikusok, hanem evangélikus lelkészek, tanítók, professzorok.

Forradalom törvényes keretek között

A második legnépesebb etnikai csoport az evangélikus egyházon belül nem a magyar, hanem a német volt. Nemzeti szabadságharcunkat a kortársak – és még inkább az utókor – sommás véleménye szerint éppen a „németek” ellen vívtuk. A Habsburg-ellenesség és németellenesség elég gyakran keveredett össze az emberek, a politikusok, szégyenszemre időnként még az elfogult történészek fejében is.

A Batthyány-kormány elsősorban a „pánszláv” veszélytől tartott. Első ülésének első napirendi pontja 1848. április 12-én így szólt: „Selmeczbánya város polgármestere jelenti, hogy a tót ajkú, leginkább evangelica vallású lakosok, különösen pedig némely tanuló ifjak a horvát és szerb tanulókkal egyetértve, sőt az orosz kormány tudtával, a magyarok elleni lázadásra dolgoznak.” A kormányülésen nem esett róla szó, de nyilvánvaló tény volt, hogy a selmeci líceum felügyeletét az ottani lelkész, Szeberényi János látja el, aki egyben a bányai egyházkerületnek a püspöke is volt.

A „német veszély”, azaz a Béccsel való konfrontáció elkerülése érdekében a hatalomra került szabadelvű politikai elit kényesen ügyelt arra, hogy a forradalom törvényes keretek között folyjon le. Bármily paradoxon is a „törvényes forradalom”, ez a politika fél évig sikeres volt. 1848 szeptemberétől vált nyilvánvalóvá, hogy a közvetlen fegyveres összetűzés elkerülhetetlen. A rettegett „pánszláv felkelés” is ekkorra vált valósággá. A Szlovák Nemzeti Tanács vezetői, miután követeléseiket elutasították, Prágában, Zágrábban, Bécsben kerestek segítséget céljaik elérésére. 1848 szeptember végén a Szlovák Nemzeti Tanács által szervezett háromszáz fős önkéntes csapat tört be az országba, vezetőik között volt Josef Hurban miavai evangélikus lelkész is. A várt tömegfelkelés azonban elmaradt, a szlovák evangélikus falvak nem csatlakoztak a „szlovák légióhoz”, a támadókat tíz napon belül kiűzték az országból. 1848 őszére a döntő többségében szlovákokból és németekből álló evangélikus egyház ideális ellenségképpé válhatott volna.

Tudjuk, hogy nem így történt. A szabadságharc politikai vezetője Kossuth Lajos, első számú katonai irányítója Görgey Artúr, leghatásosabb propagálója pedig Petőfi Sándor volt – születésüktől kezdve haláluk pillanatáig mindannyian evangélikusok. Az evangélikus egyházon belül is – amennyire ez az adatokból megismerhető, mert természetesen közvélemény-kutatást akkoriban nem tartottak – többségben voltak azok, akik támogatták a szabadságharcot.

A polgári jogrend védelmében

Az egyház vezetői, lelkészei és tagjai számára a forradalom után kialakult polgári jogrend olyan vívmányokat hozott, amelyekért évszázadok óta küzdöttek. Az 1848. évi XX. törvénycikk mondta ki a bevett felekezetek teljes egyenlőségét és viszonosságát. Az ország többsége számára a vallásegyenlőségnél is többet jelentett a jobbágyság eltörlése, a polgári jogegyenlőség kivívása.

Úgy vélem, biztosan állíthatjuk, hogy a zsellérsorból származó bányakerületi püspök, Szeberényi János nemcsak a politikai divat vagy a „haladás” szelleme miatt gondolta, hogy a jobbágyság eltörlése valóban megkönnyíti a földesúri terhektől megszabaduló parasztság sorsát. Pedig „igaz szlovák” volt, az 1840-es években a magyarosítást szorgalmazó egyetemes felügyelővel is összekülönbözött, egyaránt támogatta a magyar és a szlovák önképzőkört a selmeci líceumban, és élete végéig nem tanult meg magyarul.

Azok a nyitrai, turóci, árvai lelkészek, akik a hegyek között megbúvó, apró és szegény evangélikus falvakban szolgáltak, szintén átérezhették, hogy a forradalom vívmányainak fenntartása szolgálhatja igazán a rájuk bízottak érdekeit – ezért is csatlakoztak oly kevesen a szlovák felkeléshez. „Hogy Hurbannak bűnös tervei hajótörést szenvedtek, leginkább ama vidékek lelkészeinek és gyülekezeteinek köszönhetni, kik erélyesen terveinek hiúsításán működtek. Ámbár e gyülekezetek már évek óta alattomban egy egyetemes felkelésre előkészíttettek, mégis Hurban csalatkozott, ha általános rokonszenvre számított” – számolt be Kossuthnak Stromszky Sámuel, a szlovák felkelésben leginkább érintett terület, a dunáninneni egyházkerület püspöke.

A német nyelvű evangélikusok között egy csoport volt, amely egyértelműen szembehelyezkedett a magyar kormánnyal: az erdélyi szászok. A hagyományaiban és egyházszervezeteiben is teljesen különálló szász evangélikus egyház számára Erdély uniója, a középkori eredetű kiváltságok megszűnése az eljelentéktelenedés kockázatát hordozta magában. A magyarországi evangélikusok között is fel-felbukkant a németellenesség – a soproni líceum diákjai a német társaság eltörlését követelték. A tanárokban és az egyházvezetőségben volt annyi bölcsesség, hogy a kérést visszautasítsák.

A szabadságharcot leghatékonyabban támogató evangélikus lelkész is német volt: August Gottlieb Wimmer Felsőlövőről, a mai Burgenlandból. Ő angol kapcsolatai révén 1848-ig Bibliákat, a szabadságharc idején pedig puskákat csempészett be az országba. Vas megye déli részén ütőképes csapatot formált a nemzetőrségből, ami csak nagyon keveseknek sikerült az országban. Éppoly szigorúan tanította be és vezette csapatait, amilyen szigorúan fegyelmezte gyülekezetét, vagy képviselte az evangélium tanítását akár egyházi elöljáróival szemben is. Wimmer németül beszélt, írt, prédikált, szolgált egész életében. A szabadságharc leverése után menekülnie kellett, életét brémai lelkészként fejezte be.

Közösséget éreztek az országgal

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc nemzeti és nem felekezeti ügy volt. De mit jelentett ez a nemzet, ha magyarul nem is tudó, egyszerű emberek, lelkészek, püspökök harcoltak érte, adták szabadságukat vagy akár életüket az ügyért? Rázga Pál, az 1849-ben kivégzett evangélikus lelkész is jobban beszélt németül és szlovákul, mint magyarul. Nehéz ezt a nemzetfogalmat ma, száz évvel a történeti Magyarország felbomlása után megértenünk. Nagyon fontos volt az anyanyelv már a 19. században is, nemzeti irodalmunk – ahogyan a szlovák, a szerb, a horvát, a román – ekkor alakult ki. A nyelv azonban nem volt kizárólagos a nemzettudat meghatározásában: szlovákul vagy németül beszélő, érző, gondolkodó emberek is közösséget éreztek azzal az országgal, ahol őseik is éltek. Tömegek gondolkodtak úgy magukról a 19. század második felében is, hogy ők szlovákul, németül beszélő magyarok.

A 19. század második felében ezt egyre kevésbé tolerálták. A magukat igazi hazafiaknak tartók rendszeresen osztogatták a „pánszláv” címkét azoknak, akik sokat tettek ugyan hazájukért, de nyelvükhöz, kultúrájukhoz ragaszkodtak. Tagadhatatlan persze, hogy voltak olyanok is, akik a nemzetálmokból végül nemzetállamokat hoztak létre Trianon után.

Március 15-én és majd június 4-én gondoljunk arra is, hogy Trianon nem magyarul beszélő magyarokat is elszakított gyökereiktől, addigi identitásuktól. Nemzetünkhöz tartoztak ők is, hiányukat máig érezzük – különösen valaha háromnyelvű evangélikus egyházunkban.

A szerző történész, az Evangélikus Országos Múzeum tudományos főmunkatársa.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 9–10. számában jelent meg 2020. március 15-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.