A madarak elcsitulva figyelték amint a hatalmas vörös napkorong lomhán készül lebukni a horizont alá. A „pánszkoról” (urasági földek) hazatérő, paradicsommal, uborkával, és zöldségekkel megrakott lőcsös kocsik zöreje távolodva egyre halkult, s a felvert por lassan, békésen hullt vissza a földútra, mely nekem mindig a régmúlt időkről mesél. A nap hevének enyhülésével, ebben az áhítatos, egyre halkuló alkonyati neszezésben észrevétlen szólaltak meg öreg tücskök kopott hegedűi. Az istállók mestergerendáin fészkelő füstifecske családok is esti imára készültek. A várakozó csendet a templomtorony órájának monoton kattogása és János bácsi, a harangozó léptei törték meg.  Majd a falépcsők tompa koppanásai is megszűntek, mert az öreg felért, s az óra szekrénye mellett állva, harangkötéllel a kezében a keskeny ablakon át a parókiát leste. 

Édesapám irodájában épp a Mózes-tábláját gombolta rá Luther-kabátjára. A zsebéből elővett egy szem „negrót”, megköszörülte torkát, és a cukorka szopogatása közben felnézett a kakukkos órára.

– Még van pár perc – konstatálta és kézbe véve vaskos Bibliáját, az agendát, valamint a szarvasi énekeskönyvet, elmondott egy fohászt. Éppen imája végéhez ért, mikor az óra ablaka kinyílt és a madárka kettőt kakukkolt. Fél nyolc volt, elindult hát. Az előszobában felkapcsolta a kinti világítást. Erre amúgy nem lett volna szükség, hiszen még nem volt sötét, ám így a parókia padlásablakára szerelt lámpa is felgyulladt. A harangozó csak erre várt, s a lélekharanggal megkezdte a beharangozást az „úrvacsorai előkészítőre”.

Ezt a szombat esti deprekációs istentiszteletet és a magángyónás gyakorlatát Édesapám vezette be a nagytarcsai gyülekezetben. Szívügye volt, hogy a vasárnapi úrvacsora vételt megelőzően, aki csak teheti, vegyen részt ezen a bocsánatkérő, bűnbánati alkalmon, hogy másnap az úrvacsora szentségét mindenki üdvére vehesse. A nap már lenyugodott, mikor a szertartás véget ért. A templom körüli hársfák ezüstzöld színe megfakult a szürkületben mikor a bőszoknyás asszonyok és csizmás férfiak hazaballagtak.

 Másnap július második vasárnapja volt, ezért korábban keltünk, mert hosszú gyalogút elébe néztünk. A parókia előtti gömbakác-sor előtt gyülekeztek a legények és a lányok és az olyan örökifjak, mint a mindig mosolygós mókamester Kis Pista bácsi, aki gyülekezetünk talán legaktívabb presbitere volt. Indultunk az „iszasegi csendesnap”-ra. Ezen a verőfényes úrnapon nem az oltár előtt térdelve vettük az Úr szent testét és vérét, hanem Isaszeg határában, egy erdei tisztáson. Ezt az évente egyszer megrendezett alkalmat a péceli lelkész szervezte.

Békés Jóska bácsi édesapja a Somogy megyei Csurgón volt a megyei Hangya Szövetkezet vezetője. Sajnos egy gazdasági válság miatt ezek a szövetkezetek tönkrementek. Jóska fiúk ekkor harmadéves teológus volt, de emiatt a csőd miatt nem tudta folytatni tanulmányait. Azért, hogy túl legyen a kötelező katonaságon, jelentkezett az amúgy is esedékes sorkatonai szolgálatra, amit ugyanolyan komolyan vett, mint a lelkészi szolgálatra való készülést. Felettesei felfigyeltek a lelkiismeretes, megbízható, értelmiségi pályára készülő fiúra, így hamarosan elindult a ranglétrán felfelé. A fokozatoknak megfelelően megtanulta, hogy mikor mi a hatásköre, felelőssége, s miként bánjon az alárendelt katonákkal. Így jutott el arra a tüzér főhadnagyi rangra, ahol azt is el kellett sajátítania, hogy a legnehezebb háborús vészhelyzetben is gyorsan mérlegeljen, és a parancsokat megfelelő határozottsággal érvényesítse.

Amikor letöltötte szolgálati idejét, Sopron város cserkészparancsnokaként fejezte be tanulmányait. Segédlelkészség után Kisvárdára helyezték, majd a világháború után Csépára. 1953-ban lett péceli parókus lelkész. 1956 őszén történt, hogy a felbőszült péceliek meg akarták lincselni a falu párttitkárát. Isten ekkor kamatoztatta Jóska bácsi katonai múltját, hiszen parancsnokként gyakorlata volt a tömegoszlatásban, így meg tudta menteni a párttitkár életét. Pár év múlva, amikor még javában zajlottak a forradalomban résztvevők koncepciós perei és akasztásai, Jóska bácsi felkereste az akkori párttitkárt. Megkérdezte, hogy engedélyezné-e, hogy Isaszeg határában, mint kiránduló csoportok, összejöjjenek a péceli és a környékbeli falvak evangélikusai. A párttitkár megígérte, hogy elintézi, hogy a Állami Egyházügyi Hivatal péceli ügynöke szemethunyjon és ne jelentse az összejövetelt. Jóska bácsi ekkor tüstént motorkerékpárjára pattant és felkereste a környékbeli lelkészeket. Így érkezett meg pöfögő lemezvillás Csepeljén hozzánk is. Édesapám nagy örömmel vette a hírt, mivel az ő evangelizációs hétvégéit, gyermek és ifjúsági munkáját, valamint színdarabjai előadását időközben betiltották. Ekkor kezdett el hangjátékokat készíteni, melyben azután Jóska bácsi is szerepet kapott.

Futótűzként terjedt a hír és pár hétre rá, azon a júliusi vasárnapon vidámanan gyalogoltak a nagytarcsaiak árkon-bokron át Isaszegre. A „véletlenül” arra túrázó gyülekezetek csoportjai folyamatosan érkeztek Rákoscsabáról, Rákoshegyről, Kereszttúrról, Pécelről, Nagytarcsáról, Isaszegről, de még Gödöllőről is. Az alkalom az évek során országszerte fogalommá vált és az evangélikus többségű, ám felekezetközi csendesnapra egyre többen jöttek Nógrád, Pest, Békés, sőt, még Somogy megyéből is. 

A 10 órakor kezdődő istentisztelet evangélikus liturgiájában természetesen gitáros énekeket is énekeltünk. A tarisznyás ebéd után evangelizációs előadások és bizonyságtételek, énekek, versek sora következett. A késő délutáni morzsaszedéseken lehetőség nyílt arra, hogy ki-ki elmondja, milyen lelki muníciót visz haza magával, az akkoriban a keresztyénséget épphogy csak megtűrő hétköznapokra. A „fű alatt” megrendezett csendesnapok záró istentiszteletének úrvacsoráin felszabadult örömmel feszegettük az erdei tisztás kereteit (később tudtam csak meg, hogy a domb túloldalán, tőlünk tán egy kilométerre levő birtok drótkerítése mögött fegyveres őrök és vérebek felügyelik Kádár János nyugalmát). Késő délután a nap még melegen sütötte arcunkat, amikor a dombokat magunk mögött hagyva lelkileg feltöltődve, izzó szívvel leértünk az isaszegi országútra. A makadám út „S”  kanyarjának fehérre meszelt kőkorlátjai velünk együtt énekelték: „Fel, barátim, drága Jézus zászlaja alatt!...”

A rendszerváltás utáni nagy szabadságban talán nem becsültük meg eléggé a lehetőségeinket, hát most elvétetett. Az egyházunk által meghirdetett úrvacsora évében reménykedve könyörögjünk, hogy Isten mihamarabb adja vissza kegyelmi ajándékát, a gyülekezeti közösséget és az úrvacsorát.