Hogy Grynaeus Tamásnak egy-egy bibliai igevers juttatta eszébe praxisának epizódjait, avagy a lejegyzett esetek juttattak eszébe igehelyeket, nem tudhatjuk. Naplójának alább megosztott történeteiben mindkettőre találunk példát.

Isten áldjon meg érte!

A váróteremmel szemben levő táskaüzlet fiatal elárusítója figyelt föl arra, hogy az utasok közt keservesen sír egy másféléves-forma kisfiú. Ő hívott orvost. Éppenhogy odaértem a repülőgépbe szállás előtt. Megvizsgáltam, elláttam a gyermeket, s az angolt törve beszélő szülőket megnyugtattam, elmondtam nekik a további teendőket. Kérdezték, mivel tartoznak. „A repülőtéri orvosi ellátás ingyenes” – válaszoltam. Csodálkozva néztek rám. „God bless you!” – mondta az apa mélyről jövő hálával. Kevés ilyen gazdag paraszolvenciát kaptam életemben.

Az eladónőnek is köszönetet mondott, pedig mindnyájan csak a kötelességünket teljesítettük.

„Azért tehát ti is, ha teljesítettétek mindazt, amit parancsoltak nektek, mondjátok ezt: Haszontalan szolgák vagyunk, azt tettük, ami kötelességünk volt.” (Lk 17,10)

Törölt járat

Mindenórás lengyel fiatalasszony érkezik férjével Horvátországból. Az időjárás miatt gépük nem indulhat tovább. Szállodában helyezik el őket. Másnap reggel indulnának, ehhez kérik az orvosi engedélyt. Az állapotát, tüneteit hősiesen viselő asszony bizonykodik: őket várják Varsóban autóval a reptéren, onnan akár egyenesen a kórházba vihetik, mégiscsak jobb lenne otthon szülni.

Gyors fejszámolás, mennyi a minimális útidő a megérkezésig, majd az orvos dönt: mentőt hív. Alig érnek a közeli budapesti kórházba, megszületik a háromezer-ötszáz grammos „visegrádi gyerek”, aki – stílszerűen – a Róbert, Károly nevet kapta.

„…annak örüljetek, hogy a nevetek fel van írva a mennyben.” (Lk 10,20)

„Elmebeteg” fekete

Nyugtalanul viselkedő, időnként agresszív benyomást keltő fiatalemberhez hívnak az F30-asba, ahol általában menedékjoguk elbírására várnak az utasok. A reptér dolgozói nyugtató tabletta adását ajánlják.

A magas, jó megjelenésű néger fiatalember franciául beszél. Leülök vele egy csendesebb sarokba. Csakhamar kiderül: egyetlen baja, hogy nem tudja, mi történik itt vele. Amit tört franciául elmondtak neki, abból nem értett semmit. Miután felvilágosítottam sorsáról, megnyugodott. Tablettára semmi szükség nem volt. Amikor a barakk valamennyi betegét elláttam, odajött hozzám: „Maradjon még, doki, olyan jó, hogy végre beszélhetek valakivel!”

Jézus mondja: „Bizony mondom nektek, valahányszor megtettétek ezeket akár csak eggyel is az én legkisebb testvéreim közül, velem tettétek meg.” (Mt 25,40)

Glosszolália

F30 – így nevezték a menekültek befogadására váró ideiglenes szállást a repülőtér egy csendes, fenyőfáktól körülvett zugában. (Azóta már tágas, szép épület fogadja a rászorultakat!) Itt tartózkodik egy kurd asszony, négy gyermekével. A legidősebb hétéves lehet, a legkisebb még csúszó-mászó korban.

A négyéves kisfiú arca feldagadt a lyukas metszőfoga miatt. Sír, lázas. Még tart a fogászati rendelés. Gyors telefon, jön a reptéri mentő. Helyet foglalunk: az anya gyermekével, egy határőr, a sofőr meg én, az ügyeletes orvos. De hogyan fogunk tudni kommunikálni? Én tudok angolul, németül és franciául, de arabul semmit.

És most éljük át a csodát. A határőr felhívja maroktelefonján arabul beszélő barátját. A fogorvosnő elmondja neki magyarul, mit fog csinálni, az arabul tudó barát a kurd édesanyának továbbadja az orvosnő által mondottakat, az anya pedig megnyugtatja a gyermekét, nem lesz semmi baj. Mindenki érti, mi fog történni. Az orvosnő bravúros mozdulattal eltávolítja a tejfogat, a történetnek vége.

Huszadik századi glosszolália – „nyelveken szólás” Ferihegyen 1999. április 22-én.

Bonyolult eset

Áldott állapotban levő fiatalasszony fekszik a tranzitváróterem egyik sarkában földre helyezett fekhelyen. Az orvos ellátja, tolmács segítségével nyugtatgatja. Négy óra múltán határőrnő kíséri be őt és férjét a rendelőbe. Kihallgatásuk után kiderül, a férje kurd, üldöztetés elől menekül. Embercsempészek „segítségével” jutottak el Albániába, ahol nyolc dollárért kaptak kanadai útlevelet. Erről Ferihegyen kiderült, hogy hamis, nem lehet vele továbbutazni. Legfeljebb vissza Tiranába, ahol kezdődhet minden elölről. A másik lehetőség, hogy menekültstátuszt kérnek…

A határőr megértő, csendes, feltűnő jóindulattal kezeli a tépelődő házaspár sorsát. Mikor az orvos megköszöni gondoskodó szeretetét, csak annyit mond „szégyenkező”, bájos öntudattal: „Én is anya vagyok, kérem…” – A 21. század irgalmas samaritánusa (Lk 10,25–35).

Édesanyám, édesanyám!

Negyven év fölötti asszony érkezik derűsen, frissen New Yorkból. Tovább készül utazni Belgrádba, ám a váróteremben hirtelen rosszul lett. Elsápadt, verejtékezett, erős hasi görcsei lettek. Kínjában kiabált, szinte önkívületi állapotban – hívta édesanyját az anyanyelvén.

Az orvosi adatok, a tünetei nagyon ellentmondásosak, félrevezetők voltak. Szirénázó mentőautó vitte el az egyik közeli pesti kórház sebészeti osztályára. Érdeklődésemre hátborzongató választ kaptam: megrepedt méhen kívüli terhessége volt, csak a gyors műtéti beavatkozás mentette meg az életét, különben rövid időn belül elvérzett volna.

„Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítlak…” (Zsolt 50,15) – biztat az Örökkévaló!

„Szeressétek ellenségeiteket”

Dominika–Amszterdam–Budapest: tizenkét órás repülőúttól elgyötört kislányhoz hívnak. Fáradtságán, törődöttségén kívül más baját nem találtam. A délvidéki szerb családdal beszélgetve kiderül a fő baj: nincs elég pénzük a vízumuk kiváltására. Eurót, dollárt, mindent összekeresgélnek, de még így is kevés.

Helyzetük kritikus, mert ha tizenkét órán belül nem tudják átlépni a magyar–szerb határt, akkor visszatoloncolják őket indulási helyükre, amivel még nehezebb helyzetbe kerülnének. A család egy tagjának vízumára még futná a pénzük, és ha ő eljutna Újvidékre, hozná magával a szükséges anyagiakat, de tizenkét órán belül kellene visszaérnie, ami autóval is szinte lehetetlen és balesetveszélyes.

A határőr merev, a pénztáros úgyszintén. Végül én egészítem ki a pénzüket a szükséges összegre. Az apa áll dermedten, nem tiltakozik, kezemet szorongatja. „Köszönöm” – ismételgeti, majd egy óvatlan pillanatban átkarolja nyakamat, és két oldalról megcsókol.

Mindez olyan váratlanul és gyorsan történik, hogy védekezni sincs időm. Nagyon meglepődtem, és szégyelltem magam. Hiába akartam feltűnés nélkül segíteni, az eset híre akaratom ellenére pillanatok alatt elterjedt a határőrségen.

Behemót határőr viszi a családot a vízumkiadó ablakához. Megáll mellettem, utánozhatatlan hangsúllyal megnyomva a szót megkérdezi: „Gondolja, doktor úr, hogy ezek valamikor is meg fogják hálálni?” Halkan, kicsit szégyenkezve csak ennyit felelek: „Nem azért tettem. De úgy gondolom, hogy ők talán majd szeretni fogják a magyarokat.”

Pista bácsi

Az idős házaspár több mint hétórás repülőút után érkezik meg Torontóból. Sokféle súlyos betegsége miatt már az induló repülőtér orvosa sem akarta engedélyezni Pista bácsi utazását, de ő makacsul kierőltette. Az úton végig szunyókált, nem evett, nem ivott semmit. Mire megérkezett, jártányi ereje sem volt, tolókocsiban hoztuk le a fedélzetről. Nagy nehezen sikerült belediktálni egy kis vizet és az orvosságait. Az injekcióban kapott cukortól kicsit föléledt.

Nem lévén már olyan kétségbeejtő állapotban, a házaspárt átadtuk az időközben megérkezett, aggódó hozzátartozóknak. „Haza akart jönni meghalni” – mondta búcsúzáskor a feleség. Ahogy elnéztem Pista bácsi sápadt, vértelen arcát, gyönge légzését, erőtlenül lehulló karját, arra gondoltam: rövid időn belül teljesül a kívánsága. Nyugodjék békében, legyen könnyű neki a hazai föld! S aztán: az örök Világosság fényeskedjék néki!

Ezekkel a megtörtént esetekkel adózunk dr. Grynaeus Tamás mélyen hívő, keresztény evangélikus orvos, tudós emlékének, és köszönjük Istennek, hogy közöttünk élt.
Az elhunyt jegyzetei alapján sajtó alá rendezte és közzéteszi: D. Szebik Imre

A budavári evangélikus gyülekezetben dr. Grynaeus Tamás előbb Sréter Ferenc lelkész ifjúsági köréhez tartozott, majd hosszú éveken át az egyházközség másodfelügyelőjeként szolgált. Bibliaolvasó, hitéről tanúskodó keresztyén ember volt. Noha a fasori evangélikus gimnáziumban kitűnően érettségizett, az orvosi egyetemre csak segédmunkásként ledolgozott két esztendő után, 1951-ben vették fel. Az 1956-os forradalomban való részvétele miatt két év börtönbüntetésre ítélték, egyetemi tanulmányait 1964-ben folytathatta. Bár leuveni ösztöndíjat nyert, az útlevelet és a kiutazást megtagadták tőle. Tudományos munkásságát sem ismerték el, noha két alkalommal is benyújtotta – más-más témakörben – nagydoktori disszertációját. Ugyanakkor néprajzi tudományos tevékenységét is számontartják. 2008-ban az Athosz-hegyi Köztársaság területén végzett néprajzi gyűjtőútja során hunyt el. Földi maradványai 2013 óta a Farkasréti temetőben pihennek. „Áldottai vagytok ti az Úrnak…” (Zsolt 115,15a)

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 21–22. számában jelent meg 2020. június 7-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.