Szigorúnak éreztem, amikor a képzés rendjének megfelelő apparátusra való komponálásra terelt vissza. Csak évekkel később (amikor kórusművekkel már elértem az akkor kívánt szintet) döbbentem rá, hogy a lehető legbölcsebb döntés volt elfeledtetni velem a vonósnégyest. Elsősként nem vonósnégyest kell írni. Tényleg nem lett jó.

2007-ben életem egyik legnagyobb megtiszteltetése ért. Zenei pályám a békéscsabai konzervatórium után Budapesten folytatódott, ahol – szegedi előtanulmányok után – zeneszerzés szakra vett fel Kocsár Miklós az osztályába. Addig is ismertem, tanulmányoztam a műveit, de mindennél jobban lelkesített, hogy a mester osztályában, az ő irányítása alatt tanulhatok komponálni. 

Életem egyik legizgalmasabb időszaka következett, amelyet nagyrészt a tanár úr osztályában uralkodó hangulat és nagyon szoros muzsikus közösség határozott meg. Összesen tizen tanultunk az ő osztályában (melyet megosztva tanított Csemiczky Miklós zeneszerzővel). Talán nehéz elképzelni, hogy mit jelenthetett zeneszerzés-szakosnak lenni Kocsár Miklós osztályában. Szinte életközösség volt, együtt hallgattuk és elemeztük egymás kompozícióit. Vitatkoztunk nagy zeneszerzők művein. Együtt szedtük darabokra egymás alkotásait. Néha sírtunk, vigasztaltuk egymást, amikor egyszerűen nem tudtuk megtalálni egy zeneszerző stílusához a kulcsot. Kocsár tanár úr volt az, aki bátorított minket, és tizedjére is kijavította azt a hibát, amit pl. Couperin sohasem, én viszont minduntalan elkövettem, amikor stílusgyakorlatokat kellett írni. Egyenként, és az ő osztályaként együtt is bátorított. Egyek voltunk, mi, „kocsárosok”. Együtt örültünk, amikor egy tanszaki koncert után, mindegyikünk művének az előadása után megtapsoltathattuk a tanár urat - aki csak biccentett, szerényen fordult hátra. Ő volt a mesterünk, mi pedig a tanítványai. 

Kocsár Miklósnál muzsikát, de életet, filozófiát, művészetelméletet, zeneelméletet, esztétikát is tanultunk. Nem volt elég a főtárgyóra, ezért maradtunk ott együtt, és tanultunk egymás műveiből. Először zongorán mutattuk be az új kompozíciót neki (melyen aztán sokszor még fél évig is dolgoztunk). Végigkísértük egymás alkotásait az első ütemektől az ősbemutatókig. A bemutatók után a mester vigasztalt bennünket, mert azt is meg kellett tanulnunk, hogy a művek önálló életre kelnek. Soha nem fognak úgy megszólalni, mint ahogyan mi halljuk belül. Persze lehet próbálkozni az igen precíz kottázásra, mint például Mahler, de a mű élni kezd, tőlünk függetlenül is. A műveink elengedését is tőle tanultuk. 

Először mi mondhattuk el egymás művéről a véleményünket. Mindig túllicitáltuk egymást: ki veszi észre előbb a kompozíciós hibákat. Kocsár tanár úr ezt mosolyogva hallgatta végig. Ő a végén szólt, és soha nem sokat. Sőt, nagyon keveset. De amit mutatott, attól egész egységek jöttek hirtelen rendbe. Ezeket a pillanatokat vártuk mindig. 

A megfelelő kereteken belül a szabadságra tanított: bármilyen elvetemült zeneszerzési ötletre, műre nyitott volt. Lelkendezve nézegette a preparált hangszereinket, érdekelte, hogy hogyan lehet jó művet írni 3 hangból (aprópó, elsőben a kedvenc gyakorlata az volt, hogy 2 hangból kellett egész tételeket komponálni). Nyitott volt az ötleteinkre, ha azt érezte, hogy értékesek és képesek vagyunk ki is dolgozni őket. „Mert egy ötletből nem lesz mű" - ezt hangoztatta mindig. Hiába van egy jó téma, a kidolgozása nagyobb feladat. Egyszer azt mondta nekünk: egy műben 10 százalék az intuíció és 90 százalék a mesterség. Tehát egy műbe elég pár jó ötlet, amit ki kell dolgozni, ez pedig mesterség, amihez tapasztalat és tudás kell. A tehetség adottság, de a zeneszerzés nagyobb része a mesterség, amit tőle tanultunk - és ami tehetség nélkül egyébként nem működik. Egy hangból is lesz darab, ha ki tudjuk dolgozni rendesen. Komolyan vettem ezt. Olyannyira, hogy a Művészetek Palotájában játszották egy zongoraművemet, melyben egyetlen hangot repetál a zongorista perceken keresztül (épp Ligeti volt a kedvencem). Tanár úr nem volt ott sajnos a szerzői estemen akkor, amit nagyon sajnáltam. Szerettem volna hallani a véleményét erről a darabról, az egy hangról, a kidolgozásról, és a minimalizmusról alkotott véleményéről. 

Őszinteséget tanultunk tőle, hogy ki tudjuk mondani valamire: ez nem jó, ez meg jó. Egyszer történt csak az, hogy azt éreztem, talán a lelki egészségem érdekében nem mondja ki a véleményét. Egy trombitadarabot komponáltam, ami hetek alatt készült el. Amikor a végleges verziót meghallgatta, a társaim szétcincálták, ő pedig azt mondta: „Hát, reméljük a legjobbakat.” Lelkigondozó is volt. 

Tanár úr kettőtől hatig ült a második emeleti nagytermében, heti két napon, a nagy zongora mögött. Kettőkor leült, hatkor felállt. Nem a főhelyen ült, oda mi ültünk. Ő ott egyszer ült emlékeim szerint, amikor egy Beethoven szonátát elemeztünk, de rajta kívül senki sem tudta értelmesen lejátszani, ezért ő ült oda. Egyébként mindig csak oldalt, hogy egyik kezével a kottát tudja mutatni, másikkal a klaviatúrán játszani, amit mutatni akar. Mi óránként beosztva mutattuk neki a műveinket. Ez volt a rend. Ezt vártuk egész héten. A zongorája radírtörmelékes volt. Nála egy órán többet használtuk a radírunkat, mint a ceruzát. Első héten mondta, és azóta is tudom, hogy egy zeneszerzőnek több radír kell, mint ceruza. 

Kevesen voltunk az utolsó osztályában. Évtizedek alatt számtalan zeneszerző tanult a keze alatt. Az osztályában már másodmagammal ketten lettünk a legidősebbek, utolsó évhez értünk, amikor már nem jött többet, így lettünk mi az utolsó tanítványai. A mesterrel azután pár alkalommal tudtam még beszélni.

Utolsó évben a mester elé tártam, hogy más Mester követésére indulok, és felvételizem a teológiára. A legtöbb, számomra fontos földi mesterem inkább a maradás mellett érvelt. Kocsár tanár úr, a mester volt szinte az egyetlen, aki csak bólintott és mosolygott. 2010-ben a teológia mellett döntöttem, lelkész lettem, de Kocsár Miklóst most is ott látom a zongora mögött ülni, ahol éveken keresztül ült. Szelíden mosolyog. Lelkészként ma is tisztelettel emlékezem egykori mesteremre, aki talán azóta találkozott azzal a nagybetűs Mesterrel is, aki engem a lelkészi pályára, tanár urat pedig az ő országába hívta.