A reformáció kamrája

A reformáció kamrája

Share this content.

Forrás: Evangélikus Élet, szöveg: Bácskai Károly
A művészetek rangsora a nemzeti kultúrában a teremtő művészet, az utánzó művészet és a reprodukáló, vagyis az ismétlő művészet – legalábbis Gárdonyi Géza így vélekedik a honi artisztikáról Én magam című kötetében. Hasonlóan fogalmazhatunk a bibliamagyarázattal, az igehirdetéssel, de tágabban az egyház történelmi és társadalmi szolgálatával kapcsolatosan is. Jellemezhetik ezeket teremtő, utánzó és ismétlő megnyilvánulások, időszakok. Gárdonyi minden valószínűséggel a teremtő művészetet pártolja, miként a biblikus gondolkodás sem nélkülözheti a szó, az ige teremtőerejét. Annak hiányában a teológia és a prédikáció csak utánzás vagy ismétlés marad.

„Műveld a csodát, ne magyarázd” – szólítja fel olvasóját Gárdonyi könyve után csaknem négy évtizeddel a nemzeti lírikus, Nagy László. 1973-as, Hegyi beszéd című versében a költő egyszerre tanúskodik a csoda erejéről, és int szociális érzékenységre:

Ne félj te a sorstól, én se félek

mélyek a mi kútjaink s mennyi

ér tölti fel újra, a villám

állhat beléjük s nem lesz aszály […]

ne félj a sorstól, ne félj a rongytól

gúnyánkat megtermi ránk a fény

jussunk a szegények leleménye

s lesz a babáknak télre cipő…

Az emberi közösségek számára minden időben nélkülözhetetlenek voltak az egyéni ötletek, a fejlesztés, az innováció. Ez azonban még nem minden! A másik ember szüksége, gondja legalább annyira fontos, mint a magunk teremtő találékonysága. Jézus szerint „minden írástudó, aki tanítványává lett a mennyek országának, hasonló ahhoz a házigazdához, aki újat és ót hoz elő kamrájából” (Mt 13,52).

A leleményes keresztény nemcsak felhalmozni tud, de arra is emlékszik, hogy mi van a kamrában. Isten országának ránk bízott javaival mások jólétén fáradozni olyan, mint a nép kezébe adni a Bibliát; mint buzdítani az elöljárókat meg a szülőket, hogy jól vezessenek, és taníttassák gyermekeiket; vagy olyan, mint egy árvaház vagy egy szeretetotthon alapítása és fenntartása. A kreatív ember nem fél a sorstól: egyszerre gazdálkodik az új ötletekkel, és rendszerezi a régieket. A múlt értelmezése segíti abban, hogy naprakész legyen.

A kreatív egyházat arról lehet megismerni, hogy a raktárajtókat nyitva tartja. Nem reszket a tolvajoktól, hanem azt mondja, éppen így nem fog soha kiürülni a kamra: mindig marad annyi a polcokon, hogy senkinek se kelljen nélkülöznie. Az ó és az új egyidejű jelenléte a jézusi példázatban szándékosan arra utal, hogy a kamrában tartósan van tartalék.

Az óriási ötletek még nem jelentenek reformációt, amiként a hagyományok ismétlése puszta utánzás marad, ha hiányzik az innováció. A kereszténység akkor marad méltó a reformátorok, de az úgynevezett reformpápák szolgálatához is, ha egy időben lesz képes teremteni, utánozni és ismételni. A történelemben mindvégig a kontinuitás és a diszkontinuitás, a folytonosság és az elszakadás rugalmas együttese tartotta finom egyensúlyban a nyughatatlan rajongóktól vagy a tradíciók foglyaitól fenyegetett gyülekezeteket.

Luther kezdetben feltétlenül a kontinuitást képviselte: igehirdetéseiben és teológiai előadásaiban uralkodtak az egyházatyáktól vett idézetek. A Szentírást az analógia és a tipológia módszerével magyarázta, csakúgy, mint középkori tanártársai. Közvetlen kollégájával, Melanchthonnal még latin nyelvű bibliafordítást is készített, az 1529-ben kiadott úgynevezett Wittenbergi Vulgatát.

Nemhogy forradalmár nem volt Luther, de a szó mai értelmében vett reformációt sem tervezett. Előadásaiban azonban az egyéb citátumokat lassan felváltották a szentírási idézetek és a Biblián alapuló saját teológiai gondolatok. A naponta tartott prédikációi is megváltoztak: sohasem beszélt a Szentírás igéje nélkül, és Krisztus került igehirdetésének középpontjába. Majd elérkezett 1520. december 10. – idén ötszáz éve! –, amikor Luther Wittenberg főterén nyilvánosan elégette a tanításának visszavonását követelő pápai bullát. Szakított Rómával.

Joseph Ratzinger, a konzervatív szigoráról ismert bíboros, a későbbi XVI. Benedek pápa szerint – akit nem reformpápaként tartanak számon – Luthert folyamatosan az Isten-kérdés izgatta, ez volt a szenvedélye, és ez kísérte végig egész életútját: hogyan találhatok az irgalmas Istenre? A szívébe hatolt ez a kérdés, erre alapozta egész teológiai útkeresését és belső harcait. Számára a teológia nem tudományos feladat volt, hanem önmagát akarta megtalálni benne. Istent kereste, és Istenért vívta harcát mindvégig.

A Hittani Kongregáció egykori prefektusának, Ratzingernek kétségkívül igaza van: aki a reformáció kamráját keresi, annak Luther és társai szívéhez kell megérkeznie.

A szerző az Evangélikus Hittudományi Egyetem Újszövetségi Tanszékének tanszékvezető docense.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 41–42. számában jelent meg 2020. október 25-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.

Az evangelikus.hu cikkeihez a Magyarországi Evangélikus Egyház Facebook profiljában szólhat hozzá, itt mondhatja el véleményét, oszthatja meg másokkal gondolatait: www.facebook.com/evangelikus
A hozzászólásokat moderáljuk, ha gyűlöletkeltő, törvényt, illetve személyiségi jogokat sért. Kérjük, mielőtt elküldi véleményét, a fentieket vegye figyelembe!