– Mennyire volt jellemző Izrael vidékére, hogy „tejjel és mézzel folyó föld” [4Móz 13,27a]?

Amikor az Úr ezt megígérte a zsidó népnek, akkor azt fejezte ki, hogy olyan helyre vezeti őket, ami jólétben fogja őket tartani. Az ősatyák azelőtt is pásztorkodással foglalkoztak, így a tej arra utal, hogy állatokban gazdag földre mennek majd, vagyis folytathatják ezt a tevékenységet. A méz pedig a gyümölcsöket jelzi. A Bibliában előforduló „méz” szó nem elsősorban állati eredetű mézet jelent, bár azt is. A datolya és a füge is – nagy cukortartalmának köszönhetően – kiválóan alkalmas arra, hogy mézszerű édesítőszert készítsenek belőlük. Ez a bibliai időkben nagyon elterjedt volt, Irán piacain ma is árulják a datolyamézet. Az idézett részben Isten biztatja népét – nektek ezt a földet készítettem, bízzatok, menjetek, induljatok. Ez a szókapcsolat így Isten ígéretének is kifejezője.

– Testi szükségleteinek kielégítése mellett a lélek eledelére is szüksége van az embernek. Erre Jézus is felhívja a figyelmet, amikor Mózest idézi: „…nemcsak kenyérrel él az ember, hanem mindazzal él az ember, ami az Úr szájából származik.” [5Móz 8,3b]

– Könyvem alapja a Szentírás, amelyet magam is rendszeresen olvasok. Amikor a táplálkozásról és az ételekről írok, akkor nem kerülöm meg a Biblia üzenetét sem. Az Újszövetségben gyakran találunk utalást arra, hogy jóval több a mi életünk annál, mint hogy anyagi javakban vagy ételekben mérhető lenne. A táplálkozás bemutatásával arra próbálom felhívni a figyelmet, hogy Isten mindig is gondoskodik a mi jólétünkről, bízhatunk benne. Másrészt azt is közvetíteni szeretném, hogy mennyivel több a mi életünk annál, hogy pusztán együnk és igyunk.

– Ezt az életminőség-különbséget jelzi Jézus, amikor figyelmeztet: „Ti vagytok a föld sója” [Mt 5,13a]. Kötetének a fűszerekről szóló fejezetében a sóról is olvashatunk, amely a példázat alapján az ízét is veszítheti. Mire használták a bibliai időkben a sót?

– Különleges szerepet tölt be a só a Bibliában. A tartósítás legfőbb alapanyaga volt. Bibliai jelképként fűszer, ami széppé, ízessé teszi az életünket, de legalább ugyanilyen fontos jelentése, hogy tartósítószer. Az Ószövetségben olvasunk a só közösségéről [3Móz 2,13]. Ez azt jelenti, hogy Isten a népével tartós szövetséget köt.

– Az Újszövetségben sokszor előkerül a hal, amely elsősorban a szegény emberek étele volt. Ezt is sózással és füstöléssel tudták tartósítani.

– A zsidóság a Genezáreti-tóból és a Jordán folyóból halászott. A kifogott halakat rögtön feldolgozták, édesvízi halat fogyasztottak. Egy helyen olvasunk a jeruzsálemi Hal-kapuról. Ez az a városkapu lehetett, ahol a tengerpartról érkező kereskedők bevitték a halat a városi piacra. Ünnepi ételként a hal nem jelenik meg a Bibliában. A borjúhús, marhahús, bárányhús jóval értékesebb lehetett nála.

– A pásztori életformával mutat szoros összefüggést, hogy Izrael népének meghatározó étele a juh volt.

– A juhtenyésztés az egész Biblián végigvonul. Káin és Ábel történetében a földművelés mellett a pásztori életforma is megjelenik. A Szentföldön bár vannak földművelésre, szőlő- és olajtermesztésre kiválóan alkalmas vidékek, de túlnyomórészt inkább legeltetésre, pásztorkodásra alkalmas a föld. A zsidó gazdaság meghatározó része a félnomád pásztorkodás volt. Elsősorban juhot és kecskét tartottak. Izrael északi részén szarvasmarhát is tenyésztettek. Mivel a pásztorkodás mint életforma fontos szerepet töltött be, ezért annak képe szimbólumokban is megjelenik a Bibliában. Jézus példázataiban a jó pásztor a gondoskodó magatartás jelképe lett.

– Könyvében külön fejezetben foglalkozik a madarakkal. Azt gondolhatnánk – Péter tagadása révén –, hogy a baromfi elterjedt volt, ám amint írja, a rabbinikus hagyomány tisztátalan állatnak tartotta, mert szemétdombon kapirgált.

– Fogyasztásra engedélyezett és tiltott állatokról külön is írok, bemutatva, a mózesi törvények alapján mely állatok tartoznak az utóbbiak közé. Baromfit lehetett tartani, de a Bibliában ritkán olvashatunk arról, hogy ették volna. Egészen biztos, hogy az újszövetségi időben Jeruzsálemben gyakori volt a baromfitartás. Galambot és gerlét a szegényebbek ettek, és áldozati állatnak is vitték a templomba. Erre mind az Ó-, mind az Újszövetségben találunk utalásokat.

– Ünnepnapi, böjti és áldozati ételekről is olvashatunk a könyvében, foglalkozik az italokkal is, érdekes információkhoz juthatunk a borról, a sörről. Mi jellemezte a bibliai idők mindennapi étkezését?

– Lehet, hogy csalódás éri az olvasót, ha arra számít, hogy a Bibliából tudunk recepteket is idézni. Nincsenek a Szentírásban receptek, de arra számos utalás van, hogy egyes események alkalmával mit ettek, vagy hogy mi volt az emberek fő tápláléka. Több mint ezeregyszáz olyan kifejezést találtam a Szentírást tanulmányozva, ami valamilyen módon a kenyérre vonatkozik, így kijelenthetem, hogy első számú ételnek a kenyér számított. A bibliai időkben élt átlagember, ha volt gabonája, kenyérlepényt tudott készíteni, így nem éhezett. Az olcsóbb árpakenyér a búzakenyérhez képest rágósabb étel volt, a szegények ették. A kenyér mellé különböző kiegészítőket fogyasztottak. A tó partján élők leginkább halat. Mindig volt a konyhában vagy a pásztorok tarisznyájában aszalt gyümölcs – füge, datolya és mazsola – is. Termesztettek hagymát. A pásztorkodók felhasználták a tejet, és tartós sós sajtokat készítettek belőle. Ezenkívül hüvelyeseket, főleg lencsét, lóbabot és csicseriborsót fogyasztottak a kenyér mellé. Egy szegény ember húshoz akkor jutott, ha áldozat céljából levágott állatot, vagy ünnepek voltak.

– A Szentírásban olvasható vendégszeretetet európaiként nehezen értelmezzük. A bibliai időkben az úton lévőt befogadták, megvendégelték. Mi ennek a háttere?

– A nyugati civilizációban élő ember számára valóban szokatlan az, ami Középés Belső-Ázsiában még ma is mindennapos gyakorlat. Valamikor a vándorember ezeken a vidékeken ritkán jutott lakott településre, így rendkívül fontos volt, hogy ha faluhoz ér, be tudjon térni egy házba, és kapjon vizet és néhány falatot. Ez akkor az életet jelentette. Talán erre vezethető vissza, hogy keleten kialakult a rendkívül szívélyes vendéglátás kultúrája. Botanikusként Közép-Ázsiában járva magam is megtapasztaltam ezt. A kis településeken olyan szívélyesen fogadtak, mintha régről ismertük volna egymást. A bibliai időkben természetes volt, hogy az úton levőt vendégszeretettel kell fogadni. Erre utal az is, hogy a tanítványok felháborodtak, amikor valamelyik háznál Jézust nem fogadták szívesen. Az Újszövetségben többször olvasunk arról, hogy a farizeusok felháborodtak azon, hogy Jézus olyan házakba is betér, ahol nyilvánvalóan bűnös emberek is élnek. A közös étkezés ugyanis egyfajta közösségvállalást is jelentett. „Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek” – mondja Jézus [Mt 9,12b], vagyis arra utal, hogy ő nem a bűnt nézi el, hanem a bűnös emberekkel vállal közösséget, hogy magához hívja, és megváltsa őket.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 86. évfolyam, 3–4. számában jelent meg 2021. január 24-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.

A kiadvány a Luther Kiadó könyvesboltjában és webáruházában megvásárolható.