A filmről és hátteréről
1999-ben indult útjára a Nickelodeon kissé hibbant rajzfilmsorozata, és bár kevesen gondolták volna, de Bikinifenék lakói ma is élnek és virulnak, és már második mozifilmes kalandjukra indultak a SpongyaBob: Ki a vízből!-ben. Ám míg az első, 2004-es film a hagyományos animációs formátumot követte, a mostani egy hús-vér szereplő világába sodor minket – jó nagy hullámmal. A szereplők ellenfele ugyanis nem más, mint egy mindenre elszánt kalóz, Burgerszakáll, akit nem más alakít, mint a minden bohóckodásra kapható Antonio Banderas.
Bár a film valóban a mi világunkban játszódik, Banderas volt az egyetlen „élő szereplő” a sztárok közül, lévén, hogy SpongyaBob, Patrik, Tintás Tunyacsáp, Rák úr és Plankton továbbra is animációs figurák maradnak, csak valóságosnak látszanak.
A látott film tökéletesen összefoglalta a Nickelodeon SpongyaBob-sorozatának főbb témáit, felvonultatta a jól ismert karaktereket, viszont ezek után nemcsak formailag, hanem dramaturgiailag is eklektikus, kaotikus mesét láthattunk, ami a sok csűr-csavar ellenére nálam unalomba fulladt.
A történet szerint a gonosz kalóz ellopja a legendás herkentyűburger receptjét, ami aztán Spongyáék olajozottan működő tenger alatti társadalmának végét jelenti. Vissza kell hát szerezni a receptet, ami nem megy minden zökkenők nélkül. SpongyaBob ezért szövetkezik ellenfelével, Planktonnal, hogy megtalálják a szóban forgó receptúrát, és ezzel helyreállítsák a rendet. Ehhez azonban vissza kell jutniuk az időben, sőt Burgerszakállal, a kalózzal is meg kell küzdeniük.
Szépre és jóra nevelni
Sztereotípiák, közhelyek között éljük mindennapjainkat. Mi felnőttek is tapasztaljuk, hogy sok esetben a népbutítás csapdájában vergődünk. Addig jó, míg nem gondolkodsz, akkor lehetsz boldog, ha nem veszel tudomást a körülötted lévő valóságról. Aki többet gondolkodik a kelleténél, bedarálja a társadalom.
Amikor a gyerekeinkről van szó, megpróbálunk válogatni és olyat adni nekik, amitől azt reméljük, oktatni, szépre- és jóra nevelni fogja őket. Ilyen filmek esetén azonban elgondolkodom azon, vajon mi lehet az értelme, mondanivalója? Mi az az üzenet, amit az alkotók át akarnak adni a gyerekeknek?
Nem szeretném, ha a népbutítás áldozataivá válnának, azt sem szeretném, ha nem tanulnának meg gondolkodni. Azt szeretném, ha sok mindent tapasztalnának, átélnének, sok mindennek a részesei lehetnének.
Ugyan megtalálom ebben a filmben a szélsőségesen kisarkított karaktereket, meg a szarkasztikus humort is, de az összkép mégis alul marad attól, amit jó szívvel ajánlani tudok bárkinek.
Bár egy ponton elbizonytalanodhat az ember: van a történetben egy közös, jó cél, amiért küzdeni lehet, vannak hősök és gonoszok is, és ha nagyon akarom, van valamiféle utalás is a valóságban fennálló világrendre. De a sok sallang és idiotizmus, a sok dramaturgiai bukfenc és lyukacsosság között elvész a lényegi mondanivaló.
Szülőként úgy gondolom, hogy ki kell alakítanunk a gyerekekben a fontos értékek iránti igényét. Nem tartom magam humortalan fafejnek, de ez a film még a legelemibb vicc határát sem súrolja nálam. A butácska, olcsó, amerikai szösszenet után vajon hány Lázár Ervint, Berg Juditot és Csukás Istvánt kell most adjak a gyerekeimnek?
A rajongói tábor
Ilyen és hasonló kérdések között vergődve, rá kellett jönnöm arra is, hogy a véleményemmel kisebbségben vagyok. Legalábbis az ismerőseim között. A Facebookon ugyanis gyors közvélemény-kutatást végezve kiderült, hogy a hozzászólók között többen nagy rajongói a szivacsnak és barátainak.
Persze volt olyan lelkesedő is, akik elmondta, eleinte ő is idegenkedett a SpongyaBobtól, aztán több epizódot is megnézve rá kellett jönnie, hogy „elementáris humora” van a sorozatnak.
Volt, aki személyes beszélgetésben lebbentette fel a fátylat a titokról: Bikinifenék lakóinak kalandjain több generáció nőtt már fel. Korábban az osztrák csatornákon lehetett fogni hazánkban a sorozatot. „A suliból hazatérve kedvenc időtöltésem volt a Nickelodeon-csatorna nézése. Sőt, amikor itthon a kábeltévé-szolgáltatók ideiglenesen törölték kínálatukból a csatornát, visszakövetelő petíciót is aláírtam” – magyarázta egy másik ismerős.
Volt, akit a szinkronhang változása lepett meg és már nem tudja olyan lelkesedéssel nézni a későbbi részeket, de máig vallja: „Vizsgaidőszakban (vagyis a retardáció, sőt, regresszió időszakában) kifejezetten falom az első epizódokat (ki tudja, SpongyaBob esetében talán az agyilag „szivacs” állapot is egy lehetséges adekvát csatorna.)
A fordító
A hozzászólók sorában Kövesdi Miklós Gábor is hangját hallatta, akiről aztán kiderült, hogy bár a filmet nem, de a sorozat jelenleg, adásba kerülő részeit ő fordította és fordítja.
Az evangélikus humoristát és fordítót faggatni kezdtem arról, vajon ő miért szereti ezt a sorozatot, illetve hogy szerinte mi az, amiért az emberek szeretik SpongyaBobot?
„Alapvetően tévesnek tartom azt a vélekedést, hogy egy művelt embernek kötelező mindig bonyolult, sokrétegű, magasröptű művészetet befogadnia, és le kell nézni azt, ami ez alatt van – kezdett bele véleménye megfogalmazásába. – A művészetnek számtalan formája lehet, és számtalan funkciója van, ami közül csak egy a katarzisra törekvés, az esztétikai mélység. A művészet olykor csak szórakoztatni akar. Szerintem nem baj, ha valaki Dosztojevszkij mellett néha elolvas egy Agatha Christie-t. A baj akkor van, ha nem tudja ezeket helyén kezelni, és meg akarja magyarázni, hogy Agatha Christie az Dosztojevszkij.”
A humorista elismerte aztán azt is, még sosem gondolkodott azon, miért szereti a SpongyaBobot:
„Nem szoktam elemezgetni – mondta. – Az biztos, hogy azonnal megfogott, és nagyon szórakoztatónak találtam. Nyilván egy rajzfilmnél az első a vizuális élmény. A SpongyaBob figurái nagyon színesek, viccesek, kis képzavarral az mondanám, „szembemászóak”. Nagyon jók a karakterek, remek archetípusok, akikkel részben tudunk azonosulni, részben be tudjuk őket helyettesíteni. A humorát azt hiszem elsősorban a szélsőségesség adja.
SpongyaBob szélsőségesen naiv, aki észre se veszi, ha kihasználják, de épp ezért nem válik megalázóvá a helyzete, sőt, a végén többnyire mégis ő kerekedik felül, és általában ő képviseli az erkölcsileg helyes álláspontot.
Patrik szélsőségesen buta és falánk.
Rák úr, szélsőségesen kapzsi, aki tényleg bárkit és bármit elad, ha kell.
Szandi, a víz alatt élő mókus puszta léte egy szélsőség, Tunyacsáp pedig a végletekig mizantróp.
Ezeknek a szélsőséges karaktereknek az összeeresztése önmagában hordozza a humoros kontraszt lehetőségét. A szituációs vígjáték írás egyik alapszabálya, hogy ne történetben gondolkozz, hanem karakterben. Ha van egy jó karaktered, akit felépítesz, általában magával hozza a történetet. Ez valószínűleg igaz az utóbbi húsz év rajzfilmjeire, amik tényleg kicsit a szituációs vígjátékokra emlékeztetnek, a Dexter laboratóriumától és a Két buta kutyától a Spongya Bobon át a Tini nindzsa teknőcökig.”
Miklós igyekezett eloszlatni a szülői felelősségre és az értékközvetítésre felvetett kételyeimet: „A SpongyaBob nyilván megosztó, mert valakinek vagy bejön ez a fajta humor és ezek a szereplők, vagy nem. De a SpongyaBob a látszat ellenére egyáltalán nem olyan felszínes, mit amilyennek sokan beállítják. Igen, sorozat, ráadásul nagyon rég fut, és óhatatlan, hogy a mennyiség időnként a minőség rovására megy, de ez bármilyen sorozatra igaz. Most lehet, néhányan meg fognak kövezni, de a Monty Pythonnak is voltak gyengébb jelenetei, a Beatlesnek is vannak gyenge dalai. Sőt, még Shakespeare-nek is vannak gyengébb darabjai” - válaszolta Kövesdi, majd így folytatta:
„Szerintem a SpongyaBob nagyon jól felkészíti a gyerekeket arra, hogy lehetnek körülöttünk olyanok, akiket a barátunknak hiszünk, de valójában kihasználnak (Tunyacsáp, Rák úr), és meg kell tanulni nemet mondanunk. Vagy, hogy a túlzott szeretet, rajongás nagyon kényelmetlenné válhat, ha nem figyelünk oda arra, akit szeretni akarunk. Néha kimondottan filozofikus tartalmai vannak, például amikor SpongyaBob meg akar tanulni nemet mondani, ezért szerez magának egy álarcot, ami az önző, erőszakos énjét testesíti meg. Ám egy idő után az álarc megpróbál eluralkodni rajta, és azzal fenyeget, hogy SpongyaBob végleg egy goromba, a barátaival nem törődő, önző alakká változik. De végül a barátai felismerik a bajt, és segítenek neki megszabadulni az álarctól, és ezzel szimbolikusan a rossz tulajdonságaitól” - magyarázta.
Még egyszer a szülői felelősségről
Kövesdi Miklós az értékadagoláshoz fűződő aggodalmaimra a következőket válaszolta:
„Ha egy szülő úgy is érzi, hogy a Spongya Bob nem elég tartalmas, akkor se kell aggódni. Abban nem hiszek, hogy patikamérlegen kell kimérni, mennyi SpongyaBob mellé mennyi Csukást vagy Lázár Ervint adagoljunk. Szerintem a legfontosabb, hogy a szülőnek legyen értékrendje, ízlése, amit hitelesen tud képviselni a gyereke előtt. Adhatunk akármennyi Pom-pomot a gyereknek, ha közben azt látja, hogy a szülők a csillagokat is lekáromkodják az égről, és apa veri anyát. Az elsődleges tehát, a szülők nyelvhasználata, ahogy a különböző témákról, problémákról beszélnek, gondolkodnak, és a szülők viselkedése. Én például szeretném azt gondolni, talán kicsit ennek is köszönhető, hogy a két és fél éves kisfiunk olyan kifejezéseket használ, mint például: Azt hiszem, megkívántam egy kis kekszet.” - tette hozzá Kövesdi Miklós.
„A szülői hatásnak csak az egyik megnyilvánulása, hogy milyen meséket olvasunk, majd később olvastatunk/nézetünk a gyerekkel, de szerintem fontos, hogy ez is meggyőződésből jöjjön, ne azért, mert mondjuk Vekerdi Tamás ezt vagy azt ajánlotta. Én például, bármennyire értékes irodalmilag, nem olvastam Lázár Ervint egyik fiamnak sem, mert szerintem az ő meséi nem valók kisgyerekeknek. Azt tudom, hogy én kicsiként inkább zavarba ejtőnek éreztem Mikka Makkát és társait, mint szórakoztatónak, és az olyan mesék, mint A kislány, akit mindenki szeretett, kimondottan nyomasztottak. Egyébként a legnagyobb odafigyelés mellett is könnyű hibázni. Például betettem a kicsinek a Misi mókust. Aranyos mese, Foky Ottó cuki bábjaival. De nem számoltam a kígyóval és a krokodillal, amiket Jonatán ijesztőnek talált. De nincs baj, mert a gyerek nem hülye, nem nézi meg, ami nem tetszik neki. Ugyanígy, Pom-pomban, Dr. Bubóban is vannak részek, amiket át kell tekerni.
Tehát összességében szerintem nem kell félteni a gyerekeket a SpongyaBobtól, még akkor sem, ha a szülőknek nem tetszik. Szeressék őket, akkor egy mese nem árthat. Olyan ez, mint a hamburger. Ha valaki csak hamburgeren él, beteg lesz, de ha rendesen táplálkozik, akkor belefér néha napján egy hamburger, ami örömet szerez a gyereknek. Szerintem akkor se töri a fejét egyik szülő se azon, hogy jaj, most megevett a fiam/lányom egy dupla sajtburger menüt, akkor most hány adag pörköltet, salátát és főzeléket kell adnom, hogy ellensúlyozzam? Amire inkább figyelni kell, az a mennyiség, mert ha a gyereken múlna, egész nap a tévé előtt ülne.”