Tette ostobának és ésszerűtlenségnek is tűnhetett. Európát egy eleddig nem tapasztalt Krisztus-ellenes erő, az iszlám, megsemmisítéssel fenyegeti. Az ésszerűség, a felelősség azt kívánná, hogy az európai keresztyénség egységben maradjon, összetartson, s ne szőrszálhasogató teológiai vitákkal eméssze fel önmagát. Ám a német szerzetes az ésszerűség mérlegén az ostobának, a bölcsesség skáláján pedig a bolondnak jutó szerepet választotta.

Mi jogosította fel őt, mi adta a bátorságot neki, hogy életét is kockára tegye és így szóljon: „Itt állok, másképp nem tehetek”?

Mi teszi aktuálissá ma is az ő személyét és gondolatait?

Az igazság szenvedélyes keresése

A reformáció indulata abból a feszültségből fakad, hogy óriási szakadék tátong látszat és valóság között. Luther számára az igazság nem akadémikus, filozofikus, hanem egzisztenciális kérdés volt: hogyan lehetek én igaz ember a hatalmas és szent Isten színe előtt? Luthert e szenvedélyes igazságkeresés vitte be a kolostorba és a megtalált igazság vitte ki a kolostorból. A reformáció előfeltétele tehát egyfajta nyugtalanság: a megszokottság, a konvenciók, az üres szavak és frázisok elutasítása. Az igazságról sohasem szabad lemondani: nem az egység teremti meg az igazságot, hanem az igazság az egységet. „Boldogok, akik éheznek és szomjaznak az igazságra, mert ők megelégíttetnek.” (Mt 5,6)

A ige felfedezése

Luther radikálisan szakított azzal a középkori hagyománnyal, mely az Írást alárendelte az egyház tekintélyének. Gyakran hangsúlyozta, hogy az egyház az ige eredménye, nem pedig fordítva: „Az Egyház az Igétől született leánygyermek, nem pedig az Ige anyja”. „Nem az Ige van az egyházért, hanem az egyház az Igéért. Nem azért van az Ige, hogy az egyház megszólalhasson, hanem azért van az egyház, hogy az Ige megszólalhasson. Nem az egyház teremt Igét, hanem az Ige teremti az egyházat.” Luther új írásmagyarázatára, az „Igére” mint az Úr feltárulkozásának módjára, és a „hitre” mint az ember a kinyilatkoztatásra adott egzisztenciális válaszára összpontosított. Az ember Isten kinyilatkoztatását csak hitben értheti meg, a Szentlélek segítségével.

Luther igeszemléletének négy jellemző vonása:

1. Az evangélium elsődlegessége. Luther számára „egyetlen Evangélium van; aminthogy az Újtestamentum egyetlen könyv, és egy a hit és egy az ígéretet adó Isten.” Az evangélium hangja már az Ószövetségben is hallatszik. Ezért az evangélium élő hangjából soha nem szabad tör­vényt csinálni: „Ügyelj tehát arra, hogy Krisztusból ne csinálj Mó­zest, sem pedig az Evangéliumból törvényt és tanító könyvet.”

2. A kánon koncentrikus felfogása. Luther nem a Szentírás hatvanhat könyvének teljes és egyforma érvényességét vallotta, hanem bátran kezelte a kánont. Számára János evangéliuma volt a főevangélium, Pál és Péter levelei a „legjobbak”, mivel ezek Krisztust hirdetik, és nem cselekedeteit beszélik el, mint a szinopti­kus evangéliumok. Ezért meri a Jakab-levél apostoliságát megkérdőjelezni, és azt „szalmával bélelt levélnek” nevezni: „Nem apostoli tanítás az, amelyik Krisztusról nem ejt szót, még ha Szent Péter vagy Szent Pál tanítaná is. Ellenben mindaz, ami Krisztust hirdeti, apostoli tanítás, még ha Júdás, Annás, Pilátus, vagy Heródes szájából szár­maznék is.”

3. A lélek elrejtettsége a betűben. Ahogy a törvény mögött az evangélium, a cselekedetek mögött a hit, a romlott egyház mögött a szentek közössége (az igazi egyház) rejtőzik, ugyanúgy rejtőzik a lélek a betű mögött. A Szentírás először Lélek (hang) volt, utána betű lett, de ez a betű azt igényli, hogy újra, állandóan Lélekké, hanggá váljék, azazhogy újra belekiáltsák a világba, vagyis: hirdessék.

4. Krisztocentrikus értelmezés. Luther szerint az Ószövetsé­get is Krisztus felől kell olvasnunk és értelmeznünk: was Christum treibet. A nehéz szövegek is csak Krisztusban nyerik el egyértelműen értelmüket: „Ha egy olyan szöveggel van dolgom, amelyiknek kemény héja van, mint a diónak, és nem tudom feltörni, akkor a sziklához (Krisztushoz) vágom, és így megkapom a legédesebb magot.”

A kereszt teológiája

Ha a kereszt teológiájáról beszélünk, akkor a kereszt a megfeszített és feltámadt Jézus Krisztus teljes történetét jelenti, beleértve az ószövetségi előkészületeket, Jézus feltámadását és megdicsőülését is. A kereszt teológiájának legtöbb hivatkozott igéje az Ótestamentumban található (pl. 2Móz 33,18–23, 5Móz 32,39–42, 1Sám 2,6–7 stb.), illetve a bűnbánati zsoltárokban. A kereszt egyszerre jelenti Istennek a bűnre adott válaszát (a bűn büntetését), s egyszerre a bűnből való megváltást is. Ezért mondhatta Pál apostol, hogy a keresztről való beszéd botrány a zsidónak és bolondság a görögnek.

A hit általi megigazulás

Reformátor őseink számára központi kérdés volt a hit általi megigazulás, illetve a hit általi megigazítás kérdése: szerintük ezen a tételen áll vagy bukik a keresztyénség ügye. Az Isten és az ember között megromlott viszonyt csak az Isten tudja rendbe hozni, az ember hiába próbálkozik áldozatokkal, jó cselekedetekkel, böjtöléssel. Isten hozott érettem áldozatot. Ennek megértése azonban csak „hitből hitbe” történik. Ha bűneimet Isten magára vette, ha elszenvedte a bűn büntetését helyettem, akkor én csodálatosképpen meg­mene­kül­tem. Ezért nekem nem kellett sem egykor, sem ma bármit is tennem. Csak egy dolgot: elfogadni, ingyen kegyelemből. De ez nem olcsó, hanem drága kegyelem! (Bonhoeffer) Ha elfogadom, hogy önmagamban elvesznék, de az ártatlan Krisztus halála megment, „kivált” engem, akkor Krisztus igazsága, bűntelensége nekem tulajdoníttatik. Miénk lesz az ő igazsága! Elfogadjuk-e, hogy Krisztus után nincs szükség áldozatok hozatalára, hogy a törvényt nem nekünk kell betöltenünk, mert Krisztus betöltötte azt az értünk hozott áldozatával? A törvény betöltése a szeretet. Luther úgy beszél a megigazulásról, hogy az olyan, mint egy csodálatos cserekereskedelem: én odaadom a bűnömet, cserébe pedig örök életet kapok ajándékba. A keresztyén hit ezért nem egy hit a világvallások közül, hanem Krisztus-hit. Nem a cselekedetem, hanem a hitem tulaj­do­nít­ta­tik igazságul.

A kereszthordozó egyház

De mire kell az egyház? Nem elég az egyéni hit? Felidézhetjük az Ágostai Hitvallás ide vonatkozó, jól ismert passzusát: „Az egyház a szentek gyülekezete, ahol az evangéliumot tisztán tanítják és a szentségeket helyesen szolgálják ki.”

Luther szerint az egyház lényege, hogy ott az Isten cselekszik, még akkor is, ha az sokszor elrejtve történik. Többször is hangot ad annak a nézetének, hogy a kereszt az egyház egyik ismertetőjele. „Külsőleg is megismerhető a keresztyéni szent nép az üdvösséges szent kereszten, azon, hogy el kell szenvednie minden szerencsétlenséget és üldözést, minden megpróbáltatást és bajt az ördög, a világ és a test részéről, hogy el kell tűrnie belső szomorúságot, félelmet, rettegést, külső szegénységet, megvettetést, betegséget, gyengeséget, hogy hasonlóvá legyen urához, a Krisztushoz. És mindezen szenvedések indító okának egyedül annak kell lenni, hogy erősen ragaszkodik Krisztushoz és Istennek igéjéhez: s így a Krisztusért szenved. Ahol ily megpróbáltatást látsz, ott légy meggyőződve arról, hogy ott Istennek szent népe vagyon. Az üdvözítő kereszttel a Szentlélek nemcsak megszenteli, hanem boldogítja is népét, ha valakit Krisztusért megátkoznak, szidnak, gyaláznak, sanyargatnak, az igenis szentté teszi az embert.”

Egyéni életünk és az egyház élete is e földön harc és küzdelem. A keresztségünkben mondunk először ellene az Ördögnek. Mi van keresztségünk és a halálunk között? A „kereszt formájú” élet, a keresztyén ember és az egyház élete ugyanis kiábrázolja a Krisztust. A keresztyén egyház sorsa tehát hasonló a prófétákéhoz és az apostolokéhoz. Ami megtörtént a Szenvedő szolgával, a Messiással, annak az egyházzal is meg kell történnie: a hűséges szolgáknak, az egyháznak szenvednie kell e világban. De nem azért szenvedek, hogy kiérdemeljem Isten kegyelmét! A szenvedés nem vallásoskodás, cselekedet, munka, misztika, hanem engedelmesség! A szolgálat szenvedéssel jár, de hogy az egyház elkerülje a szolgálattal járható bálványimádást, állandóan reformációra van szüksége: ecclesia semper reformanda est. Lehet, hogy az egyháznak el kell veszítenie státuszát ahhoz, hogy jobban szolgálja az evangéliumot, az egyháznak el kell viselnie a szenvedést ahhoz, hogy reformálódjon.

Az egyház története nem Lutherrel kezdődik, hanem Jézus Krisztussal. Sőt, az egyház – egyesek szerint – már az Ószövetségben ott van. Amikor Isten közösséget, népet választ ki magának, s azzal, hogy kiválasztja, egyúttal meg is szenteli azt. Az egyház közösség, s – mint minden Istenhez tartozó közösségnek – forrása a Szentháromság: az Atya, a Fiú és a Szentlélek szeretetközössége. Luther az egy, egyetemes egyházon belül reformmozgalmat indított el; bátorságával azt ásta elő, amit az emberi hagyomány betemetett. A reformáció nem emberi kezdeményezés, nem dicséretes emberi tett volt, hanem Isten cselekvése. Rajtunk múlik: hagyjuk-e, hogy Isten ma, általunk megújítsa az ő egyházát? Hagyjuk-e?

Kivonat dr. Fabiny Tibor Nyíregyházán 2011. október 29-én elhangzott előadásából