Aki válaszolt: id. Zászkaliczky Pál…

- Mi volt a szülői házban a karácsonyi vacsora?

- A szülői ház lelkészcsalád hajléka volt. Ott már idejekorán megtanultuk, hogy az ünnep fényét nem az asztalra tett étel gazdagsága jelenti. Az esti vacsora „karácsony böjtjéhez” igazodott: mákos tészta és – második fogásként – savanyú káposztából készült leves. Ezt a szokást édesapánk hozta magával szülőfalujából, Rádról.

- Mikor döbbent rá, hogy nem a Jézuska hozza az ajándékot?

- Az ajándékot – köszönet érte szüleinknek – az angyalok hozták. Jézus nevét becézve csak idegentől hallottuk. Nemcsak hittanórákon s a templomban, de a karácsonyfa mellett is így hangzott az angyalszava: „…üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus…” (Lk 2,11) Ezért nem is okozott csalódást, amikor kiderült, hogy az ajándékot hozó angyalok a mi drága szüleink! – Mi volt az első karácsonyi ajándék, amit szüleinek adott? – Amire emlékszem, talán már nem is az első volt. Öcsémmel együtt pesti diákok voltunk, ott is laktunk egy ismerős családnál. Csak kéthetente utazhattunk haza. Eladtuk közös kis bélyeggyűjteményünket, s az annak árából készült, bekeretezett fényképünk volt az ajándék. Talán megbocsátható volt ajándékunk indoklása: akkor is láthatnak, amikor nem vagyunk otthon.

- Melyik volt a legkedvesebb és melyik a leginkább drámai karácsonya?

- A „leginkább drámai” 1944 karácsonya volt. Hat teljes hétig pincében laktunk: két lelkészcsalád, a segédlelkész, még más hozzánk húzódott ismerősök s egy bujkáló tanító. Nem volt karácsonyfa, csak egy sebtében levágott tujaág, rajta fehér papirosba csomagolt kockacukor. Éppen tizenkilenc, annyian voltunk. Az énekek ugyanúgy zengtek, mint annak előtte bármikor. Énekünk túlszárnyalta a fentről – s nem is messziről – hangzó ágyúdörgést. Ott volt a front tőlünk néhány kilométerre, Fót és Rákospalota között. Az oroszok nyomultak a főváros felé, onnan pedig nemcsak őket lőtték, de a falunkat is. A karácsony mégis békességet hozott, s feledtette még az első – pálinkától bűzlő – szovjet katonát is, aki karórát követelve agyon akarta lőni édesapánkat… „Legkedvesebb karácsonyeste” pedig sok volt. Gyermekkorban is, és persze házasságkötésem után is. 1962-ben még csak ketten voltunk, s ahogyan múltak az évek, egyre többen. Nagyszerű szülői feladat: minden évben igével, énekkel és imádsággal bensőségessé tenni az ünnepet csemetéinknek, s közben átélni izgatott várakozásukat, majd örömüket. S ha ez sikerült, nem csak rajtunk múlott! Az „újszülött Királyon”, a Szabadítón, Jézuson. A hatvanas években autón igyekeztem haza a borjádi gyülekezeti szentestéről. A templom tele volt, de a falvakban már senki nem járt az utcákon, s hazáig csak egyetlen autóssal találkoztam: a mároki plébános ment a pócsai misére. A csikorgó hidegben a hold világított, az út felett szemmagasságig vitte keresztül a havat a szél. Félelmetesen szép volt, én pedig csordultig tele szívvel hazáig énekeltem a karácsonyi énekeket arról a Jézusról, aki a legnagyobb ezen a világon, mert magához tud vonzani sokakat!

...d. Pintér Károly

Van olyan karácsony, amelyikre nem szívesen emlékezem: 1944. december 24. A Deák téren – az elsötétítés miatt – délután volt a karácsonyesti ünnepi istentisztelet. Utána édesapámmal és öcsémmel apám húgát látogattuk meg, kis kerülővel. Az EMKE-ház (Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület) mellett lakott. Váratlanul egy repülőgép húzott el felettünk, és a következő pillanatban robbanás rázta meg a levegőt. A Népszínház utca elejére dobott bombát a gép. Siettünk haza, hogy megnyugtassuk aggódó édesanyánkat. Ő már türelmetlenül várt minket. Ezen az estén elmaradt a karácsonyfa körüli családi alkalom. Nem énekeltünk, és nem gyújtottuk meg a csillagszórókat… Helyette a Kálvin térhez közeli, öreg bérházunk harmadik emeleti körfolyosójáról figyeltük az előttünk és felettünk szikrázva izzó „Sztálin-gyertyákat”. Fényük bevilágította az ijedt várost. Még azon az estén leköltöztünk az óvóhelyre, és több mint húsz napig a pince volt az otthonunk. Szorongva gondoltunk a holnapra. A valóság rácáfolt az angyalkar énekére: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat”. (Lk 2,14) Micsoda disszonancia! Természetesen vannak karácsonyok, amelyekre annál szívesebben emlékezem. Például 1955 szentestéjére. A kicsiny csereháti falut az ünnepekre vastag, puha hó borította be. Néma csend ülte meg a tájat. Ezt a csendet törte meg a karácsonyesti istentiszteletre hívogató harangszó. A dombtetőn lévő templom ajtajában álltam. Bármerre tekintettem, parányi fények jelentek meg a felsejlő udvarokban, s mint sok-sok szentjánosbogár, imbolyogva közeledtek a templom felé. A faluban még nem volt villany. Az emberek üvegkalitkákba zárt gyertyákkal vagy viharlámpával közlekedtek. Úgy hatott ez rám, mint egy megelevenedett karácsonyi képeslap. A templom előtt az emberek leverték csizmájukról a havat, és úgy léptek be az Isten házába. Az asszonyok vastag berlinerkendőikbe burkolózva ültek, szorosan egymás mellé. A gyertyák lobogó, meleg fénye áradt szét a zsúfolásig megtelt, kicsi templomban. Úgy éreztem, hogy most kint maradtak a beszolgáltatások gyötrő gondjai, az ellentétek, a különbségek. Most Isten szeretetének erőterében egyek vagyunk – valóban testvérek. Békességes ünnepi hangulat melengette a szí- vünket. Most nem az angyalok énekére figyeltünk. A mi ajkunkon hangzott a biztatás egymás felé:„Csendes éj!/ Tiszta, szent éj! / Szív, örülj, higgy, remélj!/Isten szent Fia jött ma hozzád, / Békét, életet és reményt ád./Krisztus megszabadít, / Krisztus megszabadít!” Micsoda harmónia! Nem tudom elfelejteni ezt a karácsonyomat. Ma is örömmel idézem fel az emlékét.

...Missura Tibor

Azt hiszem, gyermekkorom karácsonyai olyanok voltak, mint sok más középosztálybeli gyermekéi a háború előtt. Szüleink jártak templomba, de nem rendszeresen. Egy kis református gyülekezetbe jártunk a nagy katolikus városban. Ezért nincsenek különleges emlékeim erről az időről. Talán inkább azt kell mondanom, hogy a karácsony a családunk ünnepe volt. Kezdődött a Mikulás-ünneppel, mert akkor kaptunk egy szekuláris adventi naptárt. Az ablakra tehető naptárnak kis ablakai voltak, amelyeket dátum szerint lehetett kinyitni, s bennük hintalovat, mézeskalácsot vagy valami mást ábrázoló kép volt. December 24-én aztán ki lehetett nyitni a nagy ablakot, és mögötte a jászolban fekvő Jézust láthattuk. Mi, gyerekek – három fiú- testvér – azon versenyeztünk, hogy reggel ki ébred fel korábban, és ki nyitja ki a kis ablakot. Aki kinyithatta, az választhatott magának a három cukorkás zacskóból egy cukorkát, s a többiek is azt a cukorfajtát kellett, hogy válasszák. Napi egy cukorka, nem több. Az adventi időben többször olvasott nekünk édesanyánk a világirodalom remekeiből, lehetőleg karácsonyhoz kapcsolódó történeteket. Ezeket az alkalmakat, melyek beszélgetéssel folytatódtak, igen szerettük. Előkerültek képes albumok, ezekben sok havas tájat és karácsonyi vonatkozású festményt néztünk és beszéltünk meg. Talán ezeknek a képeknek köszönhető, hogy az angyalok igencsak felkeltették a képzeletünket, és záporoztak a kérdések. Nem kaptunk édesanyánktól kimerítő feleletet, de megfogant bennünk az a gondolat – amikor még kicsik voltunk –, hogy talán az angyalok hozzák a karácsonyi ajándékokat, és nem a Jézuska. Amikor aztán az iskola révén bátyánk meghozta a „felfedezést”, hogy karácsonykor nem az égből kapjuk az ajándékokat, az nem jelentett nagy törést. Ha az angyal Isten küldötte, akkor ha Istenünk annyi szeretetet ad a szülők szívébe, hogy ajándékot adjanak a gyerekeknek, akkor mégis az angyaloktól kaptuk az ajándékokat, csak nem szárnyas, hanem földi angyaloktól. Ezért ez a fölfedezés nem jelentett hitbeli kérdést, és édesanyánk szavahihetősége megmaradt. Fontos volt a kis református iskola karácsonyi nevelése. Számunkra ma elképzelhetetlen: hat osztály volt egy tanteremben, és egy tanítónk volt! Karácsonykor mindig egy színdarabot adtunk elő, amelyben Jézus születése és hétköznapjaink szegénysége volt a központi kérdés. A legtöbb színdarabot a tanítónk írta. (Akik gimnáziumban tudtunk továbbtanulni a 4. osztály után, mind megálltuk a helyünket – hála tanítónk jó pedagógiai és nevelőmunkájának.) A társadalmi kérdéseket és feszültségeket demonstrálva láttuk. Ezért a szegény tanulók karácsonyi megsegítése látványos volt, amit aztán év közben is folytattunk úgy, hogy ebédünkre hívtunk meg egy-egy rászoruló gyereket. Otthon a karácsonyfa alatt édesanyánk felolvasta a Bibliából a karácsonyi történetet és a napkeleti bölcsek hódolatát. Elmondtuk közösen a Miatyánkot. Aztán elénekeltük a Csendes éjt, és következett az ajándékbontás. Mindenki igyekezett mindenkinek ajándékot adni. Kezdetben csak egy-egy rajz vagy kifestett kép volt az ajándék, később egy-egy könyv. De az az izgalom, hogy sikerül-e olyan „eredeti” dolgot adni, aminek a másik örülni tud, az egész adventi időszakot átölelte, és megtanított bennünket jobban egymásra figyelni. A karácsonyi vacsora specialitása a borleves és a mákos guba volt. Emlékezetes marad 1944 karácsonya a Felvidéken. Rokonokhoz menekültünk egy eldugott kis völgy falujába, Rásba. Úgy gondoltuk, hogy ott biztonságban leszünk. De a front a falutól három kilométerre megállt. A puskaropogást jól lehetett hallani, a dombtetőre ezért nem is volt szabad kimennünk. Az ágyúk mögöttünk voltak, a domb túlsó oldalán, és onnan tüzeltek szorgalmasan át a fejünk fölött. De karácsony délutánján csend volt és némaság. Elmentünk a kis középkori templomba, ahol – mivel lelkész nem lakott a faluban – a tanító tartotta az istentiszteletet. Mindnyájan szívből tudtunk imádkozni, mert a faluból is sokan voltak katonák – mint ahogy az én édesapám is az volt, és már két hónapja nem kaptunk hírt felőle…

Magyar László emlékezik

Gyermekkorom karácsonyait nem az ajándékok tették igazán széppé, hanem az, hogy nálam jóval idősebb testvéreim is otthon voltak, és együtt ünnepelhettünk. Az ünnepi hangulatot sem a karácsonyfák fénye, hanem a száki harangok zúgása idézi fel emlékezetemben, ahogy a karácsonyesti istentisztelet után a sötétben ünnep elé szóltak. Mindenkit hívogatón, figyelmeztetőn, imádságra és hálaadásra bátorítón. Van olyan, karácsonyestéhez kapcsolódó emlékem is, amelyben a gyermekeknek ma már falun sem lehet részük. A harangszó elhangzása után a falu pásztorai – a tehenes, a rideg csorda őrzője, a kanász és a ludas – elindultak, hogy házról házra járva elmondják ünnepi jókívánságaikat, és átvegyék szerény ajándékaikat. Kenyeret, szalonnát; ahol disznóvágás volt, ott a részükre félretett kisebb ajándékokat. Volt, ahol pénzt is kaptak. A pásztorok ostordurrogtatása és a kanász kürtje késő estébe nyúlóan hallatszott, ahogy faluhosszat haladtak. Ahogy a háború elhúzódott, egyre sokasodott a fájdalom, s ez a karácsonyokat is beárnyékolta. Több lett a fekete fejkendő, és kevesebb a fiatal férfi az ünnepi istentiszteleteken, és egyre mélyebb lett az Úristen irgalma után kiáltó imádság. 1944-ben a közeledő front ágyúinak hangja keltett félelmet, a levegőből pedig bombázók zúgása és vadászrepülők géppuskatüze hallatszott. Szomorú karácsony volt. Reggel magyar huszárok indultak a frontra, este későn vezetéken hozott lovak jöttek vissza üres nyereggel… Középiskolás koromban voltak nagyon szegény karácsonyaink, de ez a karácsonyi örömhír értékét nem csökkentette, s a családi összetartozás érzését sem. 1956-ban szenteltek lelkésszé. Siklósra kerültem, de december közepén Túróczy Zoltán püspök úr visszavett az Északi Egyházkerületbe. Új szolgálati helyemet csak karácsony után kellett elfoglalnom, így jelentkeztem Ordass Lajos püspök úrnál, hogy az ünnepek alatt még szabad vagyok. Ő a siófok–enyingi egyházközségbe küldött ki szolgálatra, ahonnan a gyülekezet lelkésze külföldre távozott. A vonatok még rendszertelenül közlekedtek. Lepsényből gyalog mentem el Enyingre a vasúti talpfákon. Ma is köszönettel gondolok a Gróf családra, akik befogadtak, és szolgálataim elvégzésében segítettek. Ez volt szolgálatomban az első karácsony, egy érezhetően megrendült szórványgyülekezetben. Amikor Magyarbólyba kerültem lelkésznek, örültem annak, hogy Borjádon és Ivándárdán is vannak olyan iskoláskorú gyermekek, akikkel karácsonyesti műsort tudunk összeállítani. A műsorokkal el is kszültünk, és én szenteste közel ötven kilométert motoroztam, hogy mindkét helyen megtarthassuk az ünnepélyt. Késő este, amikor hazaértem, fiatal feleségem – akivel ez volt az első karácsonyesténk – az ünnephez illően felöltözve várt. Amikor megérkeztem, csizmásan, kabátosan lerogytam a székre, és észre sem vettem, milyen kedvesen fogadott. Én már rég elfelejtettem, de ő még mindig sajnálja azt a „fáradt karácsonyt”… Amikor Finnországban voltam ösztöndíjas, diáktársam családjában töltöttem a karácsonyt. A szülei gazdálkodók voltak Pori közelében. Nem volt nagy gazdaságuk, szerény körülmények között éltek, de szeretettel fogadtak, és arra törekedtek, hogy jól érezzem magamat. Barátom elvitt az istentiszteletekre, délután pedig elmélyülten beszélgettünk. Én kérdeztem, ők válaszoltak, aztán csendben hallgattunk. Nekem volt időm hazagondolni a feleségemre, a gyermekeimre. Amikor kérdeztem, ők türelmesen válaszoltak, és ismét csend következett. Hallgatásba mélyült karácsonyi ünnep volt, de tudom, hogy ezzel nekem akartak jót. A rendszerváltás után, amikor a tábori lelkészség újraszerveződött, megbízott tábori lelkészi feladatot kaptam. Az egyik laktanyában karácsonyi ünnepélyt rendeztünk. Kedves munkatársam, Nagyváti Pál segített az énekek kiválasztásában és vezetésében, a gyülekezeti fiatalok pedig versekkel készültek. A laktanya parancsnokai és tisztjei segítőkészek voltak, és a megbeszélt időpontban levezényelték a katonákat a nagyterembe. Bemutatkozás és tájékoztatás után elkezdtük az ünnepélyt. Megdöbbentő volt, hogy az énekeket senki sem énekelte. Vagy nem tudták, vagy nem akarták énekelni. Amikor a karácsonyi evangélium felolvasására és az igehirdetésre került sor, a hátul ülők azokat az íveket, amelyeken a program és az énekek voltak olvashatók, hajókká, csákókká hajtogatták, és egymást dobálták velük. Félelmet keltő karácsonyi ünnepély volt. Úgy éreztem, az ott ülő fiataloknak még sohasem volt karácsonyuk. És valaha lesz-e? Nyugdíjasként visszavonultan élünk, eljárt felettünk az idő. Gyülekezeti tagok – olyanok, akik fenyőfát nevelnek – több éven át megajándékoztak egy-egy kicsi, de gyökeres fenyővel. Karácsonyeste örülünk a gyertyák meleg fényének, a városban lakó fiunk látogatásának s együtt a karácsonyi örömhírnek. Az a reménységünk, hogy az unokáink közül is lesz, aki jön, látja és átéli a mi karácsonyfánk áhítatot sugárzó melegét. A kis fenyőt pedig minden évben kiültetem és gondozom, mert az gyertyák nélkül is a szeretetről beszél. Isten örök reménységet adó és egymásnak örömöt szerző szeretetéről.