Ahogy azok a kérdések is felvetődnek, hogy hogyan éljük meg a környezetünkben egyre gyakoribb temetéseket, mit élünk át a betegség különböző fázisaiban, mit gondolunk és érzünk, amikor annyi erőnk sem maradt, hogy felüljünk az ágyban, vagy kézbe vegyük a mobiltelefonunkat, mivel szembesülnek, és mit kívánnak az egészségügyben dolgozók, akik ebben a helyzetben mennek be a munkahelyükre nap mint nap…

Előrebocsátom, nagy megmenekülések történetein és közös, nagy sírásokon vagyok túl, de akikkel beszélgettem, a hitét senki sem veszítette el, sőt! „Olyan volt, mintha nem is velem történt volna!” „Csak a gyerekeimre tudtam gondolni.” „Borzasztó érzés, mikor minden erő elszáll belőled.” Jellemzően, ilyen és hasonló mondatok hagyták el azok száját, akik szenvedések árán, de felépültek a Covid betegségből.

Az első időben a betegséghez egyből társult még valami: a szégyen. Főleg kisebb településeken többen stigmaként élték meg, ha elkapták a vírust. Volt, mikor a falu szájára vette őket, mondván, ők hozták be a településre a betegséget, vajon mit csináltak, hol szedhették össze…? Ez a szégyenérzet a vírus terjedésével mára alábbhagyott, és már átfordulni látszik. Vannak, akik szinte „élménybeszámolót” tartanak, nem leplezve örömüket, hogy ők már „túl vannak rajta”, és néha az őket hallgatóknak olyan érzése támad, hogy egymásra licitálnak, mint a gyerekek: „Képzeljétek, velem meg ez történt…”

A cikk itt folytatódik.