A modernitásról való tudásunk szerint a szekularizáció lezajlott folyamat, kortárs tapasztalataink pedig már egy új korszakot mutatnak, a posztszekularizációt, melyben a racionális gondolkodás sérülésével együtt a vallás társadalmi szerepe újra felerősödik. A vallásos fókuszú emlékezetkutatás szerint ez egy túlegyszerűsített narratíva, és legalább két megközelítést kínál arra, hogy a vallás és társadalmi emlékezet kapcsolatában felismerjük a folytonosságot. Az egyik szerint az egyház mint intézmény aktív szereplője az emlékezetkultúrának, mivel a vallásos emlékezet nem egy elszigetelt vákuumban működik, így tevékenységére ugyanúgy kellene figyelni, mint a politikai szereplők ugyanilyen motivációjú társadalmi gyakorlatára.

A másik megközelítés szerint profán színterek – közülük is elsősorban a nacionalista diskurzus – lelkes felhasználói a vallás módszertanának, s még a legracionálisabb kivitelben is szüntelenül az irracionalitás határain belül maradnak, hiszen elképzelt koncepciókról győznek meg elképzelt közösségeket. Ez pedig nem kizárólag kortárs jelenség, különböző korokban különböző intenzitással, de mindig jelen volt.

Benedict Anderson Elképzelt közösségek című, sokat hivatkozott könyvében köti össze a vallásos és a nacionalista gondolkodást, és bár gondolatmenetét gyakran úgy magyarázzák, hogy a nemzetvallás felváltotta elődjét (európai kontextusban a kereszténységet), a szerző mindössze annyit állít, hogy belőle alakult ki. Ennek talán legszembetűnőbb bizonyítéka, hogy mind a vallásos, mind a nacionalista világkép számára alapvető fontosságú a folytonosság s benne kiváltképp is az élők és holtak közötti kapcsolat mitizálása. A vallásos gondolkodásnak bevált eszközei voltak arra, hogy a halandóság-halhatatlanság szürke zónájában magabiztosan mozogjon, azaz hogy az élet folyamán bekövetkező szerencsétlen eseményeket egy folyamatosságot biztosító történetbe illessze. A nacionalista diskurzus számára jól bevált ennek a módszernek a kisajátítása, gondoljunk csak a retorikára, a nemzeti mítoszokra vagy a mártírok, szimbólumok és rítusok újratervezésére.

A konferencia egyik főelőadója Geneviéve Zubrzycki, a Michigani Egyetem professzora volt, akinek fő kutatási területe a nemzeti identitás, vallásosság, kollektív emlékezet és nemzeti mítoszok kapcsolatának vizsgálata. Bár előadása egy általánosabb módszertani útmutató volt a valláshoz köthető, de nem vallási szimbólumok társadalomtudományi kutatásához, érdemes megemlíteni a 2006-ban megjelent Auschwitz keresztjei: nacionalizmus és vallás a posztkommunista Lengyelországban című, díjnyertes könyvét. Ebben a szerző azt tárgyalja, hogy a lengyel nacionalista narratíva hogyan legitimálja magát a katolicizmus szimbólumaival. A második világháború óta Lengyelországot gyakran hasonlítják a szenvedő Jézushoz, Auschwitz pedig ennek megfelelően a lengyel mártíromság szimbólumaként lép elő. A koncentrációs tábor kisajátításának példája az 1998 nyarán és őszén történt esemény volt, amikor több száz keresztet állítottak fel a tábor körül.

A cikk itt folytatódik.