„Nem tartod visszásnak, hogy te szórakozni jársz istentiszteletre?” – kérdezte tőlem egy harminc év körüli fiatalember, amikor a jelenlétében istentisztelet után lelkesen megdicsértem fiatal orgonistánkat, mondván, mióta elvégezte az egyházzenei tanfolyamot, lendületesen, dinamikusan játszik, nem csinál a pattogós, örülős zsoltárokból gyászindulót, és hogy ezt én mennyire élvezem, és mennyire segít felemelni a lelkem az Úrhoz. A kérdés hallatán meglepetésemben alig jutottam szóhoz.

A fiatalember megnyilvánulása szomorú példája annak, ahogy manapság az egyházban szétválasztjuk, amit reformátoraink egybekötöttek: a szentet és a profánt. Van a hétköznapi életünk, és vannak az ünnepi, komoly, kegyes életünk epizódjai, és a kettőnek nem sok köze van egymáshoz.

A további gondolatok a KötőSzó blogon olvashatóak.