Már a konfirmandusokkal is megtanuljuk, hogy az istentiszteletnek több része van. Az oltári szolgálat – azaz liturgia – keretezi az igehirdetést. Ez a görög eredetű szó azt a szent szolgálatot jelenti, amellyel a lelkünk készül arra, hogy az Istennel való találkozás megszülessen, és az ige befogadására és megtartására alkalmas legyen a szívünk. A magyarországi evangélikusok istentiszteleti liturgiáját jelentősen meghatározta a református, puritán hatás. Így az évszázadok alatt leegyszerűsödött, sőt – szabad ezt a kifejezést használni – szárazzá vált. Olyan eleme lett az evangélikus istentiszteletnek, amely nem is igazán fontos. Az igehirdetés rációra ható szavai fontosak voltak, de a liturgia sokszor ugyanazokat az imákat és igéket tartalmazó ritmusa sokak számára csak időkitöltésül szolgált. Voltak olyan vidékek, ahol a férfiak csak a főének alatt vonultak be a templomba. Mert az igehirdetés a lényeg! A liturgia olyan misztikus és „katolikusos”! És nekünk, az ige egyházának nem a misztikát kell fokoznunk, hanem az igét kell érthetően magyaráznunk! – vallották nagyon sokan.

Az 1936-ban (!) bevezetett énekverses liturgia már nagy változásnak, előrelépésnek számított az addig használt rendhez képest. De korabeli írásokból tudjuk, hogy egyházunk népe azt a rendet, amelyet ma hagyományos evangélikus rendnek tekintenek sokan, akkor is forrongva fogadta, és a „katolikusos” jelzővel illette. Pedig Luther nem akarta a hagyományos (mise)liturgiát elvetni, csupán a Szentírástól idegen elemektől akarta megtisztítani.

Ma olyan korban élünk, amikor minden téren nagy változásoknak lehetünk tanúi. A pedagógiában a frontális módszerek mellett megjelent az élménypedagógia. A poroszos, hagyományos előadásokat felváltotta az interaktivitás. Ma már múzeumba sem csak nézelődni megyünk, hanem nagyon sok lehetőség van arra, hogy mi magunk is aktívak legyünk. Elsősorban azért, mert ráébredtünk, hogy az emberi tanulási és elmélyítési folyamatok nemcsak a fejben elraktározott ismeretek alapján növekednek, hanem érzéseink és élményeink mélyítik a megszerzett tudást.

A liturgia valójában az istentiszteletnek az az élményekkel teli része lehet, amely segít abban, hogy a hektikus és terheket hordozó életünket odategyük a csendben Isten elé, és meglátva esendőségünket, átéljük a kegyelem áradását. A liturgia tehát akkor tölti be jól a szerepét, ha egyfajta lelki aktivitásra késztet. Lelki leborulásra – a sok kiborulás helyett. Lelki felemelkedésre – a sok üres feldobottság helyett! Arra, hogy átéljük: az Isten hordoz, és mégsem vagyunk kiszolgáltatottak! A liturgiánk íve ebben segíthet, hogyha tudjuk, mi miért hangzik el.

A szüntelen ismétlődő, minden istentiszteleten felhangzó mondatokat hallva akár le is zárhatna a szívünk, mert már a könyökünkön jönnek ki ezek a szavak. Ehelyett azonban arra készüljünk, hogy a sokat mondott és hallott szavak a lelkünk mélyéig érjenek. Mert a liturgiára jellemző valójában az, hogy ami a szánkon, az a szívünkön. A sokszor ismételt igei igazságok és imádságok a lelkünkben életre kelhetnek, és megmozgathatnak akkor is, amikor a templomtól távol, a hétköznapok küzdelmében kell helytállnunk.

Sokszor talán irigykedve nézzük más egyházak liturgiai gazdagságát, de közben ráébredhetünk arra, hogy evangélikus liturgiánk ismeretében csodás lelki élményt jelenthet minden istentisztelet. S még egy: a liturgiát nem lehet elrontani! Az igehirdetés sokszor függhet a lelkész helyzetétől, felkészültségétől vagy éppen attól, hogy mennyi terhet hordoz emberként ő is. De a liturgia adott üzenete mindig és minden formában hordozhatja számunkra az evangéliumot. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 51–52. számában jelent meg 2018. december 30-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.