A fotó több asszociációt is megenged. A daru és a hevederek segítségével a talpára állítják a szobrot. Talpra, Luther! Ezt nem úgy értem, ahogy annak idején Marx mondta Hegelről, hogy őt a feje tetejéről a talpára kéne állítani. (Cseh Tamástól és Bereményi Gézától is ismerhetjük a világnézeti kluboknak ezt a nekibuzdulását, passzolj még egy cigarettát.) Azt sem gondolom, hogy Engelsnek a létező szocializmusban sokat idézett osztályharcos értékelése lenne az a tájékozódási pont, amelyhez képest Luthert ma el kell helyeznünk valahogy. (Ismét egy kis múltidézés: hogy megdicsérne engem az Állami Egyházügyi Hivatal: egyetlen cikkben néven neveztem a nagy triász mindhárom tagját: Marxot, Engelst és Lenint.)

De a ködös félmúltból (félt múltból?) jöjjünk vissza a jelenbe. A kép jól szemlélteti egyházkerületünk jelmondatát: „Conservando et renovando”, vagyis egyszerre kell szolgálnunk a megőrzést és a megújulást. Annak érdekében, hogy megőrizzük Luthert – immár persze nem a szobrot, hanem az ő teológiai, szellemi és lelki örökségét –, alkalomadtán bizonyos átépítésre, rekonstrukcióra van szükség. Ez azt is jelenti, hogy sok mindent le kell tisztítani Lutherről. Azt a piszkot és port, amely egyrészt már az ő életében, másrészt a későbbiekben rárakódott. Egy ilyen lecsutakolás talán magának Luthernek is jólesik, és újra frissen tudja igehirdető és egyházszervező munkáját végezni.

Luthert a 21. század közterein, egyházi és világi nyilvánosságában kell elhelyeznünk. Tudnunk kell azonban, milyen veszélyeket rejt magában, ha benne csak a szobrot látjuk. Emeletnyi emlékművet. Nagyon szeretem Reményik Sándor költészetét, de én Lutherral kapcsolatban nem írnék ilyen imperatívuszt: „Jertek, kapaszkodjunk az óriásba!” (Az óriás) 1983-ban örültem annak, hogy Lux Elek torzóként maradt alkotását – amely addig a Deák téri templom udvarán állt – kiegészítették, és az akkori Evangélikus Teológiai Akadémia kertéjében felállították. A méreteket azonban nyomasztónak érzem.

Budapesten a Rákóczi úti Luther-ház homlokzatán is áll egy jókora Luther-szobor. Szegény aligha boldog, hogy templomlátogatók helyett edzőterembe érkezőket kell látnia. Ma már alig tud valaki arról, hogy 1938-ban Amerigo Tot is pályázott egy Luther-alkotással, ám a nagyérdemű zsűri figyelemre sem méltatta terveit. (Ugyanígy járt József Attila, amikor az Erős vár a mi Istenünk fordítását a bírálóbizottság a „futottak még” kategóriába sorolta.) Néhány évtizede még megvolt Amerigo Tot markáns szobortervének legalább a makettja. Érdemes eljátszani a gondolattal, hogy a lelliismeretfurdalásos utókor valahol mégis felállítja ezt a szobrot.

Nemcsak az eislebeni emlékmű újult meg, hanem a wittenbergi főtér emblematikus Luther- és Melanchthon-szobra is. Amikor hirtelen üres lett a tér, egy teológus amolyan médiaheckkel ötszáz kicsi színes műanyag szobrot állított Wittenberg központjába. Azt akarta, hogy Lutherra újra csodálkozzanak rá, ő újra okozzon meglepetést. No, meg feltette azt a kérdést is, hogy a sajnálatosan elvilágiasodott Wittenbergben akad-e ma még ötszáz evangélikus, akik egy-egy szobor mellé állnak…

Azóta helyükre kerültek a szobrok. Luther ott áll Eislebenben és Wittenbergben.

„Állj a lábadra!” – az elmúlt év októberében ez volt az országos evangelizáció mottója. „Állj a lábadra!” – novemberben az egyházkerületi közgyűlésen idéztük újfent ezt a mondatot. Azt értettük rajta, hogy gyülekezeteinknek és egyhá- zunk egészének sok erőfeszítés árán, külsőleg és belsőleg megerősödve meg kellene állnia a maga lábán. Politikai, anyagi és egyéb függőség helyett a lutheri örökséghez méltóan kell törekednünk az autonómiára és a nagykorúságra. Új gyülekezetek plántálásával olyan helyen is meg szeretnénk vetni a lábunkat, ahol eddig érdemben nem voltunk jelen.

Január 28-án a gyülekezeti elnökségek aszódi találkozóját tartottuk az „Állj a lábadra!” mottó segítségével. Erről szóltak az igei alkalmak, a fórum és a csoportos beszélgetések.

Nézzük figyelmesen a terek és parkok Luther-szobrait. Hátha megmozdulnak. Egyikük-másikuk talán meg is szólal, és ezt mondja: „Én itt állok, másként nem tehetek.” De azt szeretném, hogy a gyülekezetek is megálljanak a maguk lábán, és a hívek is végre megmozduljanak. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 82. évfolyam, 5. számában jelent meg, február 5-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.