…legalábbis így érezték ezt 1848 márciusában a soproni evangélikus líceum diákjai. Öt nappal a márciusi ifjak fellépése után ők is népgyűlést tartottak és megfogalmazták a maguk tizenöt pontját a líceum gyökeres megreformálására. Nem kímélték sem iskolájukat, sem tanáraikat, sem az intézmény fenntartóit: „Nincs a hazában főiskola, mely az ifjúi lélek fejlesztő mívelésében hátrább állana a soproni ev. főiskolánál! Ki az, ki az ifjúi kebel ily panaszos feljajdulásában a nemzet halálharangjának rémes zúgására ne ismerne?” Mivel tanáraikat alkalmatlannak tartották az oktatásra, egyből sztrájkba léptek, amíg jobbakat nem kapnak. Az oktatási rendszer teljes átszervezésére vonatkozó javaslataik egy része azonban helytálló volt. Követelték a szakrendszerű oktatás (azaz az osztálytanárok helyett szaktanárokra épülő rend) bevezetését, a humán órák (leginkább a végtelen hosszú latin biflázások) csökkentését a több gyakorlati haszonnal kecsegtető reáltárgyak javára. Szorgalmazták „testgyakorló intézet”, sőt vívóiskola alapítását – ez utóbbi létrehozására még gyűjtést is indítottak. Az iskola felügyeletét ellátó dunántúli egyházkerülettől új házirend bevezetését várták, amely engedélyezi részükre az „ártalmatlan szórakozásokat” úgymint a színházba és kávéházba járást és a szolid táncmulatságok megrendezését. A tanulók fegyelmi ügyeit a tantestület helyett az igazgatóból és választott diákokból álló választmány kezébe adták volna. Ezen felül szolidaritást vállaltak a soproni katolikus gimnázium és a győri főiskola diákjainak követeléseivel is.

A válasz nem maradt el: a cenzúra megszűnését kihasználva a diákok kinyomtatott követeléseire a tanárok is nyomtatványban reagáltak. Bár a kritika jogát és részben jogosságát elismerték, természetesen nem tudtak azonosulni azzal a gondolattal, hogy a soproni líceum lenne az ország legrosszabb iskolája. Úgy vélték, hogy a követelések valójában csak néhány bajkeverő diák gondolatait tükrözik. „A beteget gyógyítani kell, nem megfojtani” – foglalták össze véleményüket. A válasz után elszabadultak az indulatok. Mintha egy mai kommentfolyamot olvasnánk, úgy lett a vita egyre hevesebb és személyeskedőbb a viszontválaszokra adott újabb viszontválaszokban. A diákok egyik írásukban már így fogalmaztak: „Kérdi Müllner tanár: oly kevés bizodalmunk van e tanárainkban? Mint vezetőknek bármely iskolai ügyek javításában semmi, - mint csupán tanárokban, szintannyi.” Az indulatokat 1848 őszén csak a dunántúli egyházkerület konventjének és püspökének, Haubner Máténak sikerült valamelyest lecsillapítania.

Tovább a KötőSzó blogra.