Ám eközben megfeledkeznek Jézusnak az evangélisták által több ízben is lejegyzett – tehát nem periferikus jelentőségű – szavairól: „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel naponként a keresztjét, és kövessen engem!” (Lk 9,23) Pedig ha valamihez, akkor a kereszt fölvételéhez és viseléséhez igencsak szükség van a Szentlélek erejére.

Talán senki sem vonja kétségbe, hogy az apostolok egyike sem volt híjával a Szentlélek ajándékainak. A tizenegyet pünkösdkor látványos jelek kíséretében töltötte be a Lélek. Mégis pünkösd után vált igazán keresztúttá az életük, tele üldözéssel, nélkülözéssel, fogsággal, és végül – talán János kivé- telével – mindannyian vértanúhalált haltak. A hozzájuk képest később megtért Pál pedig mindezek mellett még élete végéig tartó szembetegségével is küszködött. De ki merné emiatt azzal vádolni, hogy nem volt teljes a hite, vagy hogy nem volt „Szentlélekkel betöltekezett” ember? Ki merné azt állítani, hogy az apostolok pünkösd után nem futottak be sikeres pályát, nem éltek győzelmes keresztény életet? Éppen a keresztút meghátrálás nélküli végigjárása tette diadalmassá az életüket. Ezt a diadalt pedig csak a Szentlélek erejére hagyatkozva vívhatták ki.

A ma élő hívők sem azért kapják a Szentlelket, hogy azt gondolják, túl vannak a bűn minden kísértésén, szabadok minden betegségtől, bajtól és szükségtől, és most már minden erejüket arra összpontosíthatják, hogy „a Lélek erejével” gátlástalanul törtetve érjenek el anyagi és világi értelemben vett egyéb sikereket. Hanem a hívők azért kapják a Szentlelket, hogy erejével ők is – miként az apostolok tették – Krisztusért és az evangéliumért lángoló szívvel odaszánják az életüket, hogy missziói munkájuk nyomán mindenhol az az új élet fakadjon, amelyet ők már hit által megízleltek.

A kérdés tehát az, hogy a víztől és Szentlélektől újjászületettek csapata merre indul, milyen utat választ. Jézus után indul-e, aki azt mondta, aki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét mindennap… Vagy más irányba indul? Az apostolok még Jézus után indultak. A nagy konstantini fordulat azonban ebben az értelemben is fordulat volt: a keresztények nem Jézus után, nem a kereszt útján, hanem a világ útján, a világ fölötti uralmat keresve, a hatalmat az egyházban is világi módszerekkel és eszközökkel gyakorolva már itt a földön a mennyben megdicsőült Krisztust akarták követni, már itt az ő mennyei dicsőségének fényében akartak sütkérezni. Ebben csak a reformáció hozott rövid időre változást. De amint a reformáció egyházai a világi hatalom által elfogadottá váltak, az üldözéstől megszabadult elődök nyomába léptek a nagy konstantini úton…

Közben pedig jöttek a reformációt is megreformáló „rajongók”, akik nem száznyolcvan fokos, hanem háromszázhatvan fokos fordulattal „tértek meg”, és „térnek meg” ma is. „Szentlélekkel betöltekezve”, a tőle nyert erővel hajszolják az e világi célokat, az anyagiakat, a sikert, a hatalmat. Ez azonban visszaélés a Szentlélek ajándékaival. Meg lehet tenni mindezt, mert Isten akkor sem veszi vissza ajándékait, ha visszaélnek vele. De egy napon számon fogja kérni a visszaéléseket.

A Szentlélek ajándékai tehát nem világi természetű céljaink és vágyaink elérésére és betöltésére adattak. Ezek szolgálati ajándékok azoknak, akik vállalják Krisztus követését a kereszt útján. Aki ezen az úton jár, azt a Szentlélek megtartja, erősíti, és ha kell, vigasztalja. Néha talán gyógyítja is. De bizonyosan felvértezi a kí- sértővel szemben, aki mindennap le akarja téríteni erről az útról, értelmetlennek tüntetve fel a krisztusi sors vállalását. Ez is hozzátartozik a teljes és hiteles evangéliumhoz! Nem ez homályosult el újra a reformáció örökségét ápoló egyházakban is?

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 23. számában jelent meg, 2016. június 12-én. 

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.