Egy Salgótarján melletti kis bányászfaluban találom magam, ahol kilencvenegy évvel ezelőtt a kis Margó meglátta a napvilágot. Szilárd Isten-hite adott erőt édesanyjának első férje elvesztésekor, amikor három pici gyermekével maradt özvegyen. Ezt a hitet adta tovább második házasságából született gyermekeinek is. A hetedik, a legkisebbik, Margit felnőtt fejjel így emlékszik vissza erre: „Azért kulcsolta imára kezünket, hogy mi is Istenbe kapaszkodjunk, lehetőleg minél előbb, már kisgyermekkorunkban.” Esztergályos édesapjától a könyvek szeretetét örökölte. Estéiket a betűk világa határozta meg, amikor a nagy asztalt körbeülve ki-ki maga elé húzott valami olvasnivalót, és abban mélyedt el. A családfő ezért nem vett rádiót sem.

Teológa a népi kollégiumban

Az elemi iskolát befejezve a tizenéves Margó számára a továbbtanulás csupán elérhetetlen álom volt, hisz betevő falatra is alig jutott otthon. Így hát a falu varrodájában kezdett el dolgozni, napi tizenkét órát görnyedt a varrógép mellett. Azonban a tanulás vágya erősebb volt: két évvel később összegyűjtött pénzecskéje elég volt arra, hogy titokban magántanulóként beiratkozzon a salgótarjáni gimnáziumba. Szüleinek csak később vallotta ezt be. „Apám megértett, sőt örült is nagyra törő terveimnek, és segítséget is ígért, de ígéretét váratlan halála miatt már nem tudta beváltani.”

A kislány minden erejét bevetve, varrodai munkája mellett sokszor az éjszakai alvásidőt megkurtítva csinálta végig a gimnáziumi éveket. Nagy álma az volt, hogy utána latin–magyar szakra jelentkezik az egyetemre, ám a sors másképp hozta: még azon az őszön – 1948-ban – Sopronban kezdte meg az új tanévet az evangélikus teológiai kar hallgatójaként. Nagy öröme volt, hogy felvették a népi kollégiumba, amely „szinte a megérkezése napján otthonná vált” számára. A fiatalok sok közös programot szerveztek, és ott segítették egymást, ahol csak tudták. 

Az újdonsült teológa azonban heteken belül szembesült a ténnyel: két ellentétes világ fogaskerekei közé került. „Valahogy alkalmazkodnom kellett – idézte fel beszélgetőpartnerem –, a kollégium életlehetőséget biztosított, a teológián tanulhattam, életcélom megvalósulását tette lehetővé mindkét intézmény. Hogy végül is úgy összezavarodott minden bennem, s szinte talajvesztett lettem három hónap alatt, annak egyszerű oka, hogy két világ harcolt egymás ellen, két világnézet akart diadalmaskodni egymás felett.”

A kollégiumi társak eleinte csak évődtek vallásos gondolkodásán, viszont a teológusok között is „kakukktojásnak” számított csoporttársnőjük: „Bonyolult volt a helyzetem a teológusok között is. Hogyan lehet valaki a hittudományi kar és egy marxista intézmény tagja?”

Történelmi kereszttűz

Margó élettörténetét tovább hallgatva egyre inkább az a vélemény alakult ki bennem, hogy szinte egész életét kereszttűzbe állította a történelem és sokszor a történelem által befolyásolt egyháztörténet. S a folyamatosan kialakult kettősség – ő így fogalmazott – más tekintetben „úgy fogta körül létem, mint valami elemészthetetlen láng”.

Hiszen évfolyamtársnőivel – Kinczler Irénnel és Kovácsházi Zelmával – a női teológusok megjelenésének hajnalán érkeztek a teológiai karra, előttük akkor még csak néhány úttörő szerepet betöltő társuk végzett a soproni intézményben. A férfiak uralta pályán nagyon nem nézték jó szemmel a másik nem jelenlétét, és ezt számtalan formában a teológák tudtára is adták.

Ennek egyik jele volt, hogy Bérczi Margiték negyedéves korában „az egyházi vezetőség új törvényt léptetett életbe, e szerint a nőhallgatók semmilyen kedvezményt nem kaphattak tanulmányaikhoz, a teológusotthon csak a férfi hallgatók ellátását biztosította. Ezenkívül alá kellett írnunk egy nyilatkozatot, hogy végzésünk után nem tartunk igényt az elhelyezésre. A határozat szabad döntésünkre bízta, vállaljuk-e továbbra is tanulmányainkat. Noha nehéz helyzetbe kerültünk, de senki sem hagyta abba tanulmányait”.

S az egyházi vezetőség állta is a szavát: a végigtanult évek után Margó nem számíthatott egyházi állásra, ugyanakkor teológiai tanulmányai miatt esélye sem volt bekerülni a tanárképző főiskolára, de még állást sem kapott hónapokig – az ötvenes években nem volt jó ajánlólevél a teológusdiploma… Végül nagy protekcióval egy traktorgyárba vették fel bérelszámolónak. „Nagyon rossz bérelszámoló voltam” – idézte fel nevetve az ott töltött három és fél évet.

Prédikáció kosztümben

Férjével, Szita Istvánnal a teológia elvégzése után egy évvel kötöttek házasságot. Margó korábbi évfolyamtársában az egyházvezetők felismerték a leendő egyházművészt, így őt pesti segédlelkészi státuszba helyezték. Igaz, ő is szeretett volna világi helyen – a Képzőművészeti Főiskolán – továbbtanulni, lelkész végzettsége azonban ezt nem tette lehetővé. Így magánszorgalomból képezte tovább magát.

Már megszületett első gyermekük, amikor Túróczy Zoltán püspök Margónak felajánlott egy hitoktatói állást csepeli segédlelkész férje mellett. „Amikor ezt mondta, én azt hittem, a mennyből leszállt az angyal” – mesélte beszélgetésünkkor a csodaként megélt lehetőséget. És itt jött egy újabb „kereszttűz”: mivel nő volt, munkájáért fizetés nem járt. Ezt tovább nehezítette egy év múlva az, hogy amikor férjét egy másik gyülekezetbe helyezték, és helyette ő lett a csepeli segédlelkész, az egyházi vezetők akkor sem utaltak ki neki fizetést, csak az állam által biztosított csekélyke kongruát kapta…

A teológiát végzett nők munkájára, szolgálatára egyre nagyobb szükség lett az egyházban, közben azonban igen visszás volt a helyzetük – hogy mennyire, azt az is mutatja, hogy őket felszentelés nélkül bocsátották szolgálatba, így szentségeket hivatalosan nem szolgáltathattak ki, Luther-kabátot nem vehettek fel. „Elég kínos volt a kosztümben való prédikálás vagy az oltár előtti szolgálat. Ráadásul arra sem volt pénzem, hogy egy rendes kosztümöt csináltassak magamnak” – mesélte Margó.

Következő szolgálati helyként a zuglói gyülekezetbe küldték. Itt már jobb lett volna a helyzet az anyagiakat tekintve, azonban sok hónapig mégsem kapott fizetést a lelkésznő, mert az elődje még státuszban volt, fel is vette a vele járó pénzt, azonban már nem fungált, így szinte minden feladatát az utódja végezte. „Az egyik legboldogabb pillanat az életemben az volt, amikor a szárszói nyaralásunk idején egyik nap kaptam egy pénzesutalványt ötszáz forintról. Nem tudtam elképzelni, hogy mi lehet az! Mint kiderült, a zuglói lelkész szólt a püspöknek, hogy most már a Szitánénak adja a fizetést, hiszen ő dolgozik a gyülekezetben.”

Sorsdöntő felszólalás

A hetvenes évek elején úgy tűnt, a lelkész házaspárnak lassan-lassan rendeződik a helyzete az egyházban. Margó egyre jobban kiteljesedett a lelkészi hivatásában, miközben nevelte a három gyermeküket, István pedig szépen haladt azon az úton, hogy széles körben megismert és elismert egyházművész legyen. Nemcsak az egyházi sajtóban kapott feladatokat, hanem egyre több templomban festett szekkókat – száraz vakolatra készült képeket –, restaurált oltárképeket, egyszóval művészeti tudását az egyházban kamatoztathatta. Ám ekkor következett egy újabb, immár sorsfordító mozzanat a házaspár életében: az egyházi nyugdíjtervezet, amely ismét a női szolgálókat érintette a legérzékenyebben. Igaz ugyan, hogy a tervezet végre elismerte a női lelkészek nyugdíjra való jogosultságát, ám meglehetősen igazságtalan módon tette volna. Ugyanis a lelkésznőknek több járulékot kellett volna befizetniük, nyugdíjazásuk után mégis kevesebb nyugdíjat kaptak volna, mint férfi társaik. Ez ellen emelt szót Szita István egy lelkészgyűlésen.

Határozott fellépéséért nagy árat fizetett: azonnali hatállyal felfüggesztették állásából, és fegyelmi eljárás nélkül elbocsátották az egyházból. „Eltávolítása közvetlenül karácsony előtt történt. Anyagi gondjaink enyhítése végett még decemberben egy gumigyárban helyezkedett el segédmunkásként. Azt hittük, ideiglenesen kényszerültünk erre, később derült ki, hogy az a szomorú karácsony végleg megpecsételte a sorsunkat. Igaz, idővel enyhült a büntetés szigora, és engedélyt kapott, hogy gyári munkája mellett prédikáljon régi gyülekezetében, de azt a kérését, hogy mint egyházművész tevékenykedhessen továbbra is, a püspök elutasította.” Ezt a traumát Szita István úgy próbálta feldolgozni, hogy rengeteget festett.

Közben a felesége is kereszttűzbe került, hiszen férje nem bánta volna, ha szolidaritásból ő is otthagyja a lelkészi szolgálatot. Ám ő a budavári gyülekezetben nagyon is megtalálta a helyét. De ez sem tartott sokáig. Egyházvezetői szinten Szitáné is nemkívánatos személlyé vált, és két év múlva, amikor Várady Lajos esperes – aki addig védte őt – meghalt, végre is hajtották az elbocsátó ukázt. Ekkor került egy nevelési tanácsadóba, onnan ment nyugdíjba.

A kilencvenes évek végén ezeket a hányatott sorsú lelkésznőket az egyház rehabilitálta, és ünnepélyes keretek között utólag felszentelte. Margó ezt nem vállalta: „Ez is az életem tragédiája vagy épp komédiája, ugyanis mi igazán harcoltunk a nőkérdés ügyében, hisz Pista tulajdonképpen a nőkérdés miatt került ki az egyházból. Engem 1992-ben rehabilitáltak, és felajánlották, hogy ha akarom, felszentelnek. De én akkor közel hetvenéves voltam már, és azt mondtam, köszönöm, ilyen öregen már nem szeretnék élni ezzel a lehetőséggel.”

Könyvről könyvre

Viszontagságos és sok próbatétellel teli életében az írás öröme mindig vigaszt nyújtott Margónak. Első versét tizenkét évesen írta, naplót mindig vezetett, írásai idővel az Evangélikus Életben is megjelentek, de az alkotás aktív időszaka igazán ötvenöt évesen, nyugdíjba menetele után köszöntött be. Angéla zsoltára címmel magánkiadásban jelent meg könyve 1998-ban. 2008-ban a Luther Kiadó gondozásában látott napvilágot Petrőczy Kata Szidóniának – a 17. század második felében élt költő és műfordító asszonynak – az életregénye, a Búval teljes esztendeim című kötet, 2015-ben pedig, szintén magánkiadásban, Báthory Erzsébet balladája címmel egy újabb életrajzi regény.

Kérdésemre szerényen bevallotta, hogy a következő kötethez már összegyűjtötte az anyagot, többször neki is ült az írásnak, de még nem alakult ki a végleges változat. A címe mindenesetre nagyon beszédes: Egy öregasszony monológja.

Beszélgetésünk végén én már bejelentkeztem a jövőbeli könyvbemutatóra…

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 11–12. számában jelent meg 2018. március 25-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.