Pár személyes gondolattal kezdeném az összeállítást: Hároméves voltam, amikor meghalt a dédmamám. Addig tulajdonképpen nem találkoztam a halál fogalmával. Amikor utoljára meglátogattuk a dédit, narancsot vittünk neki, de ő visszaadta, mondván neki erre már nincsen szüksége. Amikor elment közülünk, sokat faggattam anyukámat, vajon nem kellett volna-e a dédinek mégiscsak az a narancs, hogy itt maradhasson még velünk?

Aztán sokáig nem veszítettem el senkit. A halál olyan távolinak tűnt, hiszen kamasz voltam, fiatal voltam. De 14 és 18 éves korom között jött négy igen durva év és hat szerettemtől kellett búcsúznom, köztük édesanyámtól, szeretett nagyszüleimtől. 
Akkor fordultam a hit felé, mert ez adott reményt és bizalmat arra, hogy a sírnál nem végleg kell azoktól az igen szeretett emberektől elválni, elbúcsúzni. 


Teológiai diplomamunkáimat is a szenvedés, valamint a feltámadás és az örök élet kérdéskörének vizsgálatáról írtam. Akkor meggyőződéssé fejlődött bennem az az elképzelés, amelyet a Biblia utolsó oldalain olvashatunk: Jézus Krisztus után egyszer majd mi is feltámadunk az ő második eljövetelekor és reménység szerint a hitben jártakkal - köztük egykor elveszített szeretteinkkel együtt - dicsérhetjük majd az Istent irgalmáért, kegyelméért, irántunk tanúsított jóságáért. Hogy nem örökké tart a halál, hogy nem örökké tart a pusztulás.

Az általam megkérdezettek pedig a következőképpen gondolkodtak válaszaikban a túlvilágról:

Dr. Béres Tamás az Evangélikus Hittudományi Egyetem Rendszeres Teológia Tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára:

Túlvilági elképzelések? Valószínűleg az egyik legbiztonságosabb műfaj. Nagyot tévedni nem tudsz, ha blöffölsz is, lebukni lehetetlen. Rengeteg minta áll már rendelkezésre: ezekből választani, összegyúrni , kiszínezni, hozzátenni, szelektálni… jó érzék és arcbőr kérdése. A bevállalósabbak inkább gyúrnak, a bátortalanabbak inkább bolti árut használnak fel. Legalábbis addig, amíg eladni akarják. És – valljuk be – nagy a kísértés. Az emberek mindig vevők túlvilági tapasztalatokra.

Hogy ez fából vaskarika? Contradictio in adiecto? Hogy aki azt mondja, odaátról jött vissza, legfeljebb az ideát határát karcolhatta? Nem baj. Van erre kereslet. Empirikus tapasztalatokat hallani a másvilágról – amelynek már a neve is arról árulkodik, hogy ott nem érvényesek az evilági empirikus tapasztalatok – ez mindig is csiklandozta az emberek fantáziáját. A legokosabb emberek nem is fogadják el ezeket a beszámolókat. Racionalisták. Elmosolyodnak, amikor a bulvárhírekben elolvassák a legutóbbi túlvilágjáró turista töredelmes vallomását arról, hogy csak kitalálták az egészet. Képzeletben lelkesen ráznak kezet Empedoklésszal, a nagy gondolkodók egyik legnagyobbjával, aki már régen megmondta, hogy a halállal találkozni nem fogsz. Amíg élsz, azért, ha meg már meghaltál, azért. Nincs mitől félni, nincs minek örülni.

De amikor Jézus a szemedbe néz és a szokatlan jelenségre fel sem tett kérdésedre csak annyi mond: a rókáknak barlangjuk van, a madaraknak fészkük, de az Emberfiának nincs hova lehajtani fejét… akkor érted meg, milyen lehet úgy evezni a folyón, hogy az egyik lapátod a frissítő vízbe, a másik Isten végtelen idejébe kapaszkodik. Mit jelent virrasztva élni: a szíved még itt dobban, de gondolataid már nála vannak, hogy tetteidnek megint itt legyen értelme miközben szemed meg megint őt keresse, túl az ittenin. A feltámadás egyetlen, fizikai kiterjedés nélküli pontban találkozik a világgal. Inkább ne erőltessük az empíriát meg a racionalizmust.

Dr. Csókay András idegsebész, agykutató:

Nagyon fontos kérdés. Ezt különösen azóta érzem mióta 10 éves kisfiam tragikusan elhunyt. Egy ígéret elhangzik Jézustól arra vonatkozólag, hogy ki jut be a Mennyek országába függetlenül attól hogyan élt. Ezek pedig a gyermekek: „Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek…” – olvashatjuk az Evangéliumban.

Ez kis megnyugvást hozott a lelkemnek a mai napig is tartó nagy fájdalomban. Tehát gyermekeink, akiket elvesztettünk ott vannak biztos. Milyen csodálatos lesz a találkozás, ha szeretetben tudunk mi is utánuk menni! Az is vigasztaló számomra, hogy a földi testünkhöz valamiféle hasonló formában láthatjuk, majd viszont egymást. Csodás dolog, hogy a Jóisten így tervezte meg a feltámadást. Ahogy Jézus a feltámadása után belép az utolsó vacsora termébe és leül, majd az apostolokkal együtt eszik, sőt Tamás a sebeit is megérinti. Vagy az emmauszi tanítványok mellé szegődik és velük baktat… és sorolhatnánk a példákat. Igaz ez már a dicsőséges test, ami nem foglya térnek és időnek. Egyszerre tud jelen lenni millió és millió oltáriszentségben szerte a világon. De mégis valamilyen szinten test. Érinthető ölelhető és ez nagyszerű. A mi feltámadt testünk is ilyen lesz.

Hány évesen támadunk vajon fel? Régóta él az az a nézet, hogy jézusi korban azaz 33 évesen. Talán a Szűzanya jelenései (Lourdes, Fatima, Medjugorje) adhatnak erre választ. „Fiatal gyönyörű hölgyként” említik a látnok gyermekek. Nyilvánvaló, hogy a legszebb megélt formánkban fogunk feltámadni. Csak azon kell fáradoznunk, hogy az üdvösségünk ne forogjon veszélyben. Ennek a minél bűntelenebb élet, a bűnbánat, az imádság az irgalmasság lelki, testi cselekedetei az önzetlen szeretet a záloga.

Az evangélium a Mennyországot hol gyönyörű virágos kerthez, hol lakomához hasonlítja. Egyben biztos lehetünk: szeretteink, akik oda kerültek, biztos nem vágyódnak vissza a földre. Még a legboldogabb állapotban sem olyan nagy az örömünk és boldogságunk, mint Isten közelében lenni. Erre is érdemes gondolnunk amikor elköltözött szeretteinket siratjuk. Húsvétkor, a kereszt fényében a legnagyobb misztérium a feltámadás öröme hatja át imáinkat. Tartson ki ez egész évben bennünk!

Döbrentey Ildikó, író, meseíró, előadóművész:

Töprengünk, imádkozunk, kutakodunk – mindent odaadnánk, csak megtudjunk valami kézzel foghatót, valami konkrétumot, ami AZ után történik majd velünk. Meghallgatunk, elolvasunk bizonyságtételeket a halál utáni életről. Ihletett embertestvérek beszélnek, akik a klinikai halálból tértek vissza. Elmondják, hogy látták magukat holtukban, elmondják a folyosót vagy utat, amely a fény felé vezet, s elmondják, hogy onnan Valaki visszaküldte őket, mert még feladatot kell teljesíteniük.

Érezzük, hogy igaz, amit mondanak, de nekünk ez nem elég.

Nem olyan régen, csak kétezer éve volt, hogy maga Isten járt itt a földön. Tanított, gyógyított, halottakat támasztott fel. De nekünk már az sem volt elég. Ilyen keményfejűek vagyunk mi, emberek.

Nem mondhatom, hogy különb vagyok. Két gyermeket kellett elveszítenem, hogy képes legyek megnyílni az Egyetlen Igazság előtt. Második fiúnk temetése után két évig vitatkoztam, panaszkodtam, pörlekedtem Istennel – jártam a földi poklot, ahogy férjem mondja. Akkor végre eljutott szívemig és értelmemig az a szeretetteli, csöndes hang, amely, bár nem figyeltem rá, mégis mindvégig szólt bennem, valahogy így: „Nyugodj meg! Nincs olyan nagy baj, mint gondolod! Gyermekeid jó helyen vannak. Otthon vannak. Egyszer te is odaérkezel, és nagy lesz az örömötök.”

Akkor végre meghallottam, felfogtam azt a sokat olvasott, hallott igét is, amely addig úgy zúgott el fülem mellett, mint a szél: Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. (Jn 3, 16)

Akkor megsejtettem, hogy földi életünk és az örök élet egy összefüggő egészet alkot, amelyben nem a részletek, nem a kézzelfogható konkrétumok a lényegesek, hanem Isten mindent átölelő szeretete.

Csak az a fontos, hogy végtelenül bízhatunk őbenne. Örömök sokaságát készíti elő nekünk. Egyszer talán így nevezzük majd az örök életet: öröm élet.

Ribár János nyugalmazott evangélikus lelkész, esperes:

Személyes vélemény a túlvilági elképzelésről? Nem kell ehhez kezembe venni a szakkönyveimnek egyikét sem, pedig sok van az örök élettel és a „túlvilággal” kapcsolatosan. Elsősorban olyan könyveim vannak, amelyek a halál utáni élet teljes bizonyosságából indulnak ki, s ezek egy jelentős része a Szentírást forrásának tekinti, egy másik jelentős része a reanimációs kutatásokra épít, s nem kevesen vannak azok a szerzők sem, akik a kettőt kombinálják.

A pozitív tartalmú elképzelések sokrétűsége arra a személyes véleményre indított, hogy maradjak meg alázatosan Isten szava mellett. Legyen nekem elég – mint a betegeskedő Pálnak a kegyelem – az a jézusi kijelentés, hogy „én élek és ti is élni fogtok” (Jn 14,19). Ízlelgettem a képeket, amelyeket Jézus mondott az Isten országáról, vagy a Jelenések könyvének költői képeit, mindezek „csak” utalnak egy olyan csodálatos világra, amely majd messze felülmúlja földhöz ragadt fantáziánk minden termékét.

Óvakodom a saját elképzeléseimtől, mert ennek a háromdimenziós (és plusz még egy: az idő) foglya vagyok, és kifejezni magamat csak ennek a keretében vagyok képes, pedig az a másik világ, a túlvilág, bár helyesebb a kifejezés, ha Isten országát mondok, egy minden fantáziát felülmúló csodálatos világ lesz. A teljesség, békesség, tisztaság, szeretet, öröm, egészség, boldogság, szépség, harmónia, tökéletesség világa, de még ennél is sokkal szebb lesz majd. Tökéletes lesz, mint Isten tökéletes. Csak a kegyelem Istene őrizzen meg a Krisztus kegyelmébe vetett élő hit állapotában, és a többit majd meglátjuk. Ott minden világos lesz és egyértelmű! Hiszek benne, és abban is, hogy még itt ebben a világban nem értek, nem világos, az ott tökéletesen fel fog ragyogni. Biztos vagyok benne, hogy ez a mostani tér és idő teljesen más lesz. Egészen más, mint amiről most ábrándoznék, ezért nem is teszem, csak alázattal várakozom, hogy majd beléphetek oda a Krisztusba vetett hit által. Ámen.