Ahogy az alagútba értünk,
egy kicsi lány fölsírt nagyon.
Édesanyja hiába békítette:
’’Mindjárt kiérünk! Ne sírj csillagom!’’

Végigkísért a rémült sírás,
végig a biztató szavak:
“Meglátod, milyen hamar világos lesz!
Meglátod, milyen szépen süt a nap!’’

És ez a kedves, biztató szó
égi üzenet volt nekem,
amint egyre csengett a nagy sötétben:
“Hamar kiérünk! Ne sírj, gyermekem!’’

Hisz Jézus is így biztat mindig
a sötét alagúton át.
A végtelennek tetsző éjszakában
egyre hallom vigasztaló szavát:

“Hiszen hazatartunk a fénybe!
Hamar elérjük a kaput,
és akkor minden sötétségnek vége!
Ne félj, ne sírj! Hiszen csak alagút!’’

Kiértünk. nevetett a napfény.
A kisleány is nevetett.
“Csak alagút!’’ – ismételgettem egyre
magamban a drága feleletet.

1951

A vers megjelent a Luther Kiadó gondozásában Túrmezei Erzsébet: A kegyelem ege alatt című kötetben.