Félelmem alaptalan volt: a vörös zászlóerdőnek, a díszszemlének és az óriásplakátokról ránk mosolygó Lenin elvtársaknak nyomuk sem volt 2017-ben. A „Nagy Októberi Szocialista Forradalom” – 1984-ig a helyesírási szabályzat szerint is így kellett írni! – századik évfordulójára talán csak az elszánt történészek és az érettségiző diákok emlékeztek. Én pedig máig is szégyellem egy kicsit, hogy három évtizeddel ezelőtt eszembe sem jutott: 2017-ben egy ötszázadik jubileum (is) esedékes.

Harmincéves emlékeimet azért idéztem fel, hogy tudatosítsuk magunkban: nem feltétlenül magától értetődő, hogy a reformáció kerek évfordulóját megünnepelhetjük. 1917-ben a nagy háború miatt volt keserű az ünnep, 1817-ben a katolikus egyházat és az uralkodóházat nem illett megsérteni túl hangos megemlékezésekkel, 1717-ben csak a legszerencsésebb gyülekezetek vallhatták meg nyíltan hitüket. 1617-ben még egészen jó volt a helyzet, leszámítva, hogy a három részre szakadt országban nemcsak a vallásszabadság, de az emberek puszta léte is állandó veszélyben volt. Ha jól meggondoljuk, a magyarországi protestánsoknak ötszáz évet kellett várniuk a reformáció jubileumának nyugodt és derűs ünneplésére.

Nem „érdem”, hanem „szakmai ártalom”, hogy sok jubileumi eseményben tevékenyen is részt vehettem, más alkalmakon pedig látogató voltam. Sok szép és hasznos terv végül nem vagy csak részben valósult meg – a terveknek már csak ez a sorsuk. Biztosan lehetett volna sok mindent jobban, szervezettebben, átgondoltabban megvalósítani – aki benne volt a munka sűrűjében, ezt nálam jobban tudja. Ami azonban megvalósult, az nem volt kevés, és nem múlt el nyom nélkül. Az alázat és a szerénység fontos erények, de nem baj, hogy 2017-ben egy kicsit jobban láthatóvá váltunk mi, és váltak láthatóvá általunk a reformáció üzenetei. Ne felejtsük el: a mai Magyarországon a társadalmon belül a keresztyénség kisebbség; a keresztyénségen belül a protestánsok, a protestánsokon belül pedig az evangélikusok vannak kisebbségben. Hihetetlenül nagy az információs és az eszmei „háttérzaj” – nagy dolog, hogy meghallhatták a hangunkat.

Amikor hét évvel ezelőtt egyházunk tematikus éveket hirdetett a reformációi jubileum előkészítésére, a 2017. év témájának az ünnepet jelölte meg. Pont ettől féltem. A 21. század nyugati embere tud hajtani, dolgozni, megfeszülni, aztán meg (jó esetben) lazulni, kikapcsolódni és bulizni – de ünnepelni? Az ünnephez tradíció és közösség kell, és bizony mindkettő hiánycikk a mai Magyarországon.

A legemlékezetesebb az marad számomra tavalyról, hogy többször is sikerült megélnem az ünnep élményét, megtalálni a ma is élő hagyományt és rátalálni a még mindig, minden hátrányos körülmény ellenére élő közösségre.

Március 15-én éreztem először, hogy hálás lehetek az Úristennek, amiért megélhettem 2017-et. A lipcsei Tamás-templom kórusa – Bach egykori együttese – szolgált a Deák téri templomban, istentiszteleti alkalmon. A „Tomanerekkel” együtt énekelni koráljainkat, majd közösen az úrvacsorához járulni olyan pillanatokat jelentett, amikor megérezhettük, hogy az ige, a hit, a szentségek, a hagyomány, a zene, a kultúra nem külön-külön „gyümölcsei” a reformációnak. Ami az elmúlt ötszáz évben az evangélikus egyházban létrejött, az olyan „médium”, amely nem az emberek kommunikációját, hanem Isten valóságos jelenlétét tudja eljuttatni hozzánk.

Október 31-én otthon, a saját gyülekezetemben voltam – szerencsére nem egyedül, az evangélikusok mellett a reformátusok is segítettek zsúfolásig tölteni a templomot. Az alkalom végén szót kapott városunk polgármestere is, aki az istentisztelet után ünnepélyesen átadta a templom előtti téren elkészült Luther-rózsa-mozaikot. Kisváros lévén, az elmúlt másfél évtizedben többször volt alkalmam hallani őt, aki történetesen hitét rendszeresen gyakorló római katolikus. Először hallottam azonban nyilvánosság előtt nem politikusként megszólalni. Szemmel láthatóan polgármesterünk is megélte a csodát, ahogyan az istentiszteletre összegyűlt emberek közösséggé, sőt gyülekezetté váltak. Ebben a templomban, ezen az alkalmon a város vezetője is a gyülekezet tagjaként szólalt meg. Pedig semmi mást nem csináltunk, csak amit egy istentiszteleten szoktunk: énekeltünk, igére, igehirdetésre figyeltünk, a kórus szolgálatát hallgattuk, imádkoztunk, és éltünk az úrvacsora szentségével. Akár ennyi is elég lehet az ünnephez, és ezt az is megérezheti, aki nem ebben nőtt fel vagy él hétről hétre.

A reformációi emlékév nyitóeseménye januárban sokakat meglepett, sőt meg is botránkoztatott. Egyházunk különböző fórumain is sokféle vélemény elhangzott a formabontó, sok szereplőt megmozgató és sokféle műfajt felvonultató műsorról, amelyre a Művészetek Palotájában került sor. Ezen alkalom ellenpólusának ígérkezett az emlékév december 19-i hivatalos zárókoncertje. Nehéz hagyományosabb (sarkosabban fogalmazva: unalmasabb vagy avíttabb) alkalmat elképzelni, mint egy komolyzenei koncert a Zeneakadémia tiszteletet parancsoló nagytermének falai között. Nem is hittem, hogy ez az esemény lesz az, amelyik alaposan kizökkent az „ez az év mégiscsak jól sikerült” kellemes komfortzónájából. Pedig ez történt, egy kortárs klasszikus zenemű ősbemutatója, Jeney Zoltán Aus tiefer Not kantátája végezte el az „ünneprontást”.

Az „ünneprontás” kifejezést talán nem is kellene idézőjelbe helyezni. A Reformáció Emlékbizottság által megrendelt kantáta semmiképpen nem nevezhető hagyományos ünnepi zenének. A 130. zsoltárból (A mélységből kiáltok hozzád, Uram) és az ebből keletkezett Luther-énekből („Mélységes mélyből kiáltunk hozzád, irgalmas Isten”) kibontakozó mű szövege könyörtelenül sorakoztatja a legkíméletlenebb igehelyeket, mint a 13. zsoltárból azt, hogy „nincs Isten”, vagy Máté evangéliumából azt, hogy „éheztem, és nem adtatok ennem…” A szövegeket összeállító Jeney Zoltán nem hagyott kétséget afelől, hogy a történet rólunk szól. 20. századi magyar írók és költők legsötétebb soraival írja le kiüresedett, könyörtelen, Isten nélküli mindennapjainkat, ahol minden „Sötét Vak Kilátástalan Sötét Sötét” (Orbán Ottó), és ahol „ránézek hazámra, és egy idegen néz vissza” (Esterházy Péter). A darab utolsó tételében sem kapunk „olcsó kegyelmet”. Egy 17. századi misztikus költő és teológus, Angelus Silesius katolikusként idézi fel nekünk, 21. századi evangélikusoknak Luther keresztteológiáját: „Ha nincs kereszt és szenvedés, öröm se lesz a részem. Hiszen keresztnek érdemén lettél dicső egészen: Ki nem visel kínt, szenvedést, hiába vágyik üdvedért.”

Végül nem bántam, hogy Jeney Zoltán „ünneprontó” volt a szépen sikerült emlékév záróalkalmán. Az ünnep után nem baj, ha újra eszünkbe jut az a kegyelem, amelyet Luther ötszáz éve „felfedezett”. Sokat gazdagodtunk, épültünk öt évszázad alatt ebből a kegyelemből. Jó is volt mindezt egy éven keresztül számba venni, megosztani, örülni és büszkének lenni rá.

Ez azonban nem elég arra, hogy a reformáció jubileuma a következő évszázadban ne jusson a „Nagy Októberi Szocialista Forradalom” sorsára, amelyet már nem volt kinek megünnepelnie. A következő jubileumra csak akkor kerülhet sor, ha komolyan vesszük Luther utolsó mondatait: „Koldusok vagyunk. Ez az igazság.”