Az online tér, amelyet többedmagammal én is tanulgatok, új utakat nyit meg. A virtuális találkozások, beszélgetések, a Facebookon, YouTube-csatornán közvetített, sokak által elérhető istentisztelet bizonyos értelemben helyettesíteni tudja ideiglenesen a máskor templomban, közösségben hallható ige hirdetését. Sőt néha a számok bűvöletében elidőzve azt látjuk, hogy többekhez is eljutunk-elérünk (ha csak egy kattintásig is), mint a fizikailag egy helyhez kötött templomban.

Az úrvacsora kérdése azonban sokkal inkább kérdőjeleket hozott elénk: hogyan lehet megélni a Krisztussal való közösséget az ünnepben, lehet-e egyáltalán virtuális közösségben úrvacsorát venni?

Vannak testvéri felekezetek, amelyek ezt a kérdést – teológiájukból következően is – teljes természetességgel kezelték. Bizonyos szabályok mentén, de lehetségesnek tartották, hogy az online istentisztelet közvetítésének ideje alatt – miközben a lelkész elmondja a szereztetési igéket – mindenki a maga otthonában részesedjen az Úr Jézus testében és vérében. Határon túli evangélikus testvérek között is megjelent ez a megoldás. Mindazonáltal „örültem”, amikor a mindannyiunkat segítő útmutatás jelent meg egyházunk püspöki tanácsától, hiszen ez a megoldás valóban teológiai kérdéseket vet fel, ebben pedig fontos az egységes állásfoglalás. Püspökeink azt fejtették ki, hogy nem elfogadható a virtuálisan megélt úrvacsora közössége.

Eszembe jutott az az idő, amikor a tolna–baranyai német telepesek eleinte lelkész és templom nélkül igyekeztek gyakorolni hitüket a 18. század elején. Még csak hevenyészve összetákolt házaik voltak, elkezdték a falut körülvevő pusztaságok, erdőségek megművelését, de már ekkor fontosnak tartották, hogy gyakorolják hitüket. Mindehhez a betelepítő földesurak – például Claudius Florimund de Mercy gróf – vallásszabadságot biztosítottak. Eleinte egyegy műveltebb lakost, aki tudott énekelni, írni-olvasni, és evangélikusként valamennyire tudta magyarázni a bibliai szövegeket, bíztak meg, hogy legyen tanító. Ebben az időben magánházaknál tartották házi istentiszteleteiket, élték meg hitüket családonként. Ehhez gyakorta a magukkal hozott marburgi énekeskönyvet használták, és az August Hermann Francke-féle prédikációskötetből olvastak fel egy-egy igehirdetést. És nagy kincsként használták a sokszor titokban, rejtve magukkal hozott, német nyelvű Bibliát. (Erről H. Németh István egykori szekszárdi lelkész írt Egy zsák zab címmel gyönyörű szép novellát, amely a család őseinek és az általuk magukkal hozott Bibliának a történetét örökíti meg.) Így minden ünnepnapon megvolt a lehetősége az Isten előtti megállásnak.

Az úrvacsora közössége számukra vágyódás volt, amelyet kétféleképpen éltek meg. Egyrészt azokba a falvakba mentek el egy évben pár vasárnap, ahol már volt lelkész, így többórás út felvállalásával, de tudtak élni az úrvacsora szentségével. Másrészt éppen ezért volt nagy áldás, amikor a helyi közösség úgy megerősödött, hogy lelkészt tudott választani. Ez rendszerint ősz táján, úgy Márton-nap környékén történt meg, hiszen ekkorra gyűjtötték össze azt a termést, amellyel meg tudták fizetni a lelkész járandóságát. A gyülekezetek egy része a mai napig megünnepli ezeket a vasárnapokat (Kerb = búcsú), amelyek emlékeztetik őket arra, hogy végre először vehettek úrvacsorát a saját közösségükben, falujukban.

A mostani helyzetben talán mi is ezt a vágyódást tanulhatjuk meg eleinktől. Hiányzik a közösség Krisztus testével és vérével, és hiányzik a közösség gyülekezetünk tagjaival. De milyen öröm lesz az, amikor újra együtt leszünk, és újra a bocsánat és a megbékélés ajándékával fordulhatunk egymás felé! És talán még inkább értékelni fogjuk az úrvacsora évében ennek a szentségnek minden áldását, mondanivalóját, evangéliumát. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 17–18. számában jelent meg 2020. május 10-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.