A pillanat megismételhetetlen, az ember folyamatosan változik, mégis: ha visszatekintünk bizonyos életutakra – talán éppen a sajátunkra –, láthatjuk, hogy képesek vagyunk ugyanazokat a hibákat újra és újra elkövetni. Sőt lehet, hogy ezt tesszük már generációk óta. A történelemben is számos olyan esemény követte egymást, amelyekről korábban azt gondolták, hogy még egyszer nem történhetnek meg. De megtörténtek. Küzdünk az idő múlásával, a változás kérlelhetetlenségével, és közben megtapasztaljuk, milyen elakadni a munkában, a tanulásban, a kapcsolatainkban, önmagunk fejlődésében, hogy milyen elakadni a kérlelhetetlen haladásban.

Só a vattacukron. Olyan ünnepi időszak, olyan karácsony van mögöttünk, amilyenre tavaly ilyenkor nem számítottunk. Legalábbis az emberek nagy többsége biztosan nem. De még a tavaszi karanténidőszakban is – amely sok helyütt megtermékenyítőleg hatott, az egyházban is – azt gondoltuk, hogy karácsonyra, újévre már biztosan túl leszünk a járványon, a félelmeken, a korlátozásokon. Az egyik lelkészkollégám idézte fel a jelenetet: amikor a tavaly tavaszi böjtben a passióolvasás videófelvételére összegyűltek páran, valaki azt mondta, hogy „ha már itt vagyunk, felvehetnénk a karácsonyt is”. Derűvel legyintett mindenki a viccre, de most már tudjuk, hogy a véletlen mondatnak a fele sem volt tréfa.

Nyáron mindenki fel akart lélegezni végre, sokan meg is tették, és azt gondolták, hogy akik továbbra is óvatosságra intenek, második hullámra számítanak, azok megsózzák a gyereknapi vattacukrot. Nehéz kibogozni, kinek mikor miben volt igaza. A rendelkezések, a helyzetünk, a lehetőségeink folyamatosan változnak, ahogyan kétezer-ötszáz éve is megállapították, ennek törvényszerűen így kell lennie. De mi továbbra is tétlenül ülünk együtt egy világméretű „tanteremben”, és várjuk, hogy végre csöngessenek, és mi kimehessünk az udvarra.

Tanulhatunk belőle. Ebben a végeláthatatlannak tűnő bezártságban azért sok minden történik, történt. Sok minden született, sok minden elmélyült. Ötletek, gondolatok, depressziók, magányok. Lehet, hogy a különböző korlátozások időszakai alatt kicsit lelassult, megüresedett az életünk, majd pedig megtelt más formában, más módon. Sokaknak lettek tele a napjaik online feladatokkal, „találkozókkal”, míg vannak, akiknek egyszerűen csak üresen maradtak, célok, személyes látogatások, megszokott hétköznapi teendők nélkül.

Miközben lassabbnak éreztük az idő múlását, volt alkalmunk gondolkodni. Nem csak az íróknak, bölcselkedőknek, hanem mindenkinek. Biztosan nagyon sokan végiggondolták az életüket, a közelebbi, távolabbi múltjukat, viselt dolgaikat. Akik pedig a karanténidőszakokban nem tették meg, biztosan megtették az óév végén. Azt gondolhatnánk, hogy ez az elmélázó világ nagyon átgondolt, alaposan megfontolt és gondosan eltervezett 2021-re számíthat. Meglátjuk.

Meglátjuk, hogy vajon tanultunk-e a hibáinkból. Vajon megvalósítjuk-e, amit elterveztünk? Végigvisszük-e azokat a változásfolyamatokat, amelyeket kijelöltünk? Vajon tényleg meg tudunk-e változni? Vajon helyre tudjuk-e hozni azt, ami elromlott? Vajon tényleg meg tudjuk-e őrizni azt, ami értékes – gondolatot, erőforrást, kötődést? Vajon lesz-e haszna ennek a különleges, világméretű, közös tapasztalatnak?

Napi kudarc, napi betevő. Háy János a „karanténnaplójában”, a Ne haragudj, véletlen volt című kötetében valós utazási lehetőségek híján álom és képzelet határait járja be. Azt mondja egy helyütt: „A nyelvtanulás meghozza a napi kudarcot, móresre tanít mindennap. Elfelejtett és meg nem jegyzett szavak, amelyek azzal riogatnak, hogy ugye találkoztunk már, de nem tudod, hogy ki vagyok. És tényleg nem tudom, ahogyan nem tudok neveket megjegyezni, így aztán nem vagy hibásan ismerem fel a világot azon az idegen nyelven. A napi kudarc éppoly fontos, mint a napi betevő. A napi kudarc életben tartja az esendőséget.”

Napi kudarc. Nem a legjobb reklám azok számára, akik azt fontolgatják, hogy új nyelv elsajátításába kezdenek. Van kudarc az életünkben nyelvtanulás nélkül is bőven, kinek kell még egy újabb, amely ráadásul mindennap meglátogat? Lehet, hogy éppen egy kudarcos szériából szeretnénk kilábalni, amelyben feladtunk olyasmiket, amikbe sok energiát, ötletet, időt fektettünk. Lehet, hogy mindent megpróbáltunk, mégsem sikerült: nem minket választottak, nem nekünk szavaztak bizalmat, nem minket találtak alkalmasnak.

Lehet, hogy az egész 2020-ból szeretnénk kilábalni, amelyben nem valósulhattak meg a terveink. Abból a 2020-ból, amelyben megakadt vagy elveszett a munkánk, vagy éppen túl sok lett, annyi, amennyit már nem vagy csak alig bírunk elvégezni. A napi kudarcaink része lehet, hogy nem tudunk lépést tartani az eseményekkel, a hírekkel, az elvárt és diktált technikai felkészültséggel, pedig szeretnénk. A napi kudarcaink része lehet, hogy próbálunk mindent megtenni, hogy változzanak körülöttünk a dolgok, ez a változás mégsem halad előre, sokszor inkább visszafordul, mint az idő az iskolapadban. Napi kudarcaink része lehet, hogy amit eddig építettünk, gondoztunk, tanítottunk, az most megállt a növekedésben. Sorolhatnánk még nagyon sokáig…

Lehetőség. Vannak köreink, amelyeket ezekkel kapcsolatban le kell futnunk, például el kell számolnunk a lelkiismeretünkkel, hogy mindezekből mi az, ami rajtunk múlt – de nagyon fontos tisztázni azokat a dolgokat is, amelyek nem rajtunk múltak. És itt pontot kellene tenni. Ami nem rajtam múlt, ami nem az én hibám, azon nem rágódni többet, hanem elengedni. Még akkor is, ha a következmények itt maradtak, és azokat cipelnünk kell. Érdemes lehet kicsit szemlélni mindazt, ami mögöttünk van, és ami bennünk van. Megállni, gondolatban és értékítéletben is, és csendben ránézni a dolgainkra. Akár napi kudarcról, akár 2020 bármely nehezebb szeletéről van szó, ideje számot vetni, tanulságokat levonni, utána viszont elengedni.

Mert megyünk tovább. Mert minden mozgásban van. Mert változunk. És minden üres optimizmus nélkül hozzátehetjük, hogy ez az örök változás örök lehetőségeket is jelent, amelyekben újabb alkalmunk lesz hibázni, de alkalmunk lesz jobban, máshogyan csinálni is. Lesz alkalom óvatosabbnak lenni, lesz alkalom mértékletesebbnek lenni, lesz alkalom kedvesebbnek, őszintébbnek lenni. „A napi kudarc éppoly fontos, mint a napi betevő. A napi kudarc életben tartja az esendőséget.” Igen, biztos, hogy lesz alkalom esendőbbnek lenni, ahogyan lesz alkalom erősebbnek is lenni.

Isten tenyerén! Minekünk itt, a Kárpát-medencében talán nem kell tanítani az esendőséget és azt, hogy emlékezzünk rá. Számos generáció óta énekeljük, hogy megbűnhődtük már a múltat s jövendőt. Minden szilveszterkor elénekeljük, elénekeltük pár napja is, hogy várjuk a víg esztendőt. És ez érthető, elfogadható. Ha a napi „betevő” kudarcunk és a nyomán életben tartott esendőségünk pusztán nyomorúság és teher számunkra, akkor valóban egy távoli, de örökké elérhetetlen „víg esztendő” várása marad csak számunkra.

Ha azonban a napi kudarcunk naponta Isten elé hajt bennünket, ha a kudarcaink által életben tartott esendőségünkkel az Isten tenyerén nézünk szembe, akkor lehet, hogy a „víg esztendő” nem is olyan távoli és elérhetetlen, hanem elérkezett itt és most. Víg esztendő, békesség, megnyugvás, motiváció, lendület. Bármilyen arca lehet 2021-nek. Titok ez, izgalmas, gyönyörű titok.

Ki kapja vajon idén az irodalmi Nobel-díjat? Vajon mely betegségre születik gyógyszer, mely tudományos talányra válasz, megoldás? Vajon mi vár rám az új évben? Lehet, hogy képes leszek olyan dolgokat véghez vinni, amelyekről nem is álmodtam volna? Lehet. Minden lehet.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 86. évfolyam, 1–2. számában jelent meg 2021. január 10-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.