„A mai Európa feladta identitását, keresztény gyökereit és enged a külső befolyásnak” – halljuk. De ez a mai politikailag korrekt megnyilvánulás, parlamenti demokrácia, vitakultúra, befogadás és elfogadás, véleményszabadság, konszenzusos tárgyalás, pszichodrámázás, LMBTQ-jogok, feminista gondolatok, couching és menedzsment vajon hogyan működne a középkor hajnalán egy erőszakos világban?

A Norsemen című norvég komédia alapos öniróniával íródott, és bemutatta a lehetetlent. A Monty Python Gyalog galoppját vagy a Brian életét idéző jelenetekben még arra is ügyeltek az alkotók, hogy erőteljes norvég akcentussal beszélt angolt produkáljanak. (Külön időutazás volt ez számomra, aki két éven át lakott norvégokkal ösztöndíjasként Németországban.)

Az egész történet egy kisebb törzs körül bonyolódik. Már az első jelenet abszurd: 45 év körüli férfiakat akarnak a Valhallába küldeni, mert kiöregedett harcosoknak tartják őket, és a társadalom nem hajlandó eltartani a rászorulókat. Ők azonban ahelyett, hogy bátorságukat bizonyítván elvakultan cselekednének és a szikláról a mélybe, a biztos halálba vetnék magukat, első társuk csúfos végét látva alkudozni kezdenek, és nem vágyva ilyen fajta hősi halálra, inkább nem kérnek a dicsőségből, végül a bujkálást és a számkivetettséget választják.

A film tele van ötletekkel és erőteljes karakterekkel. Nincs semmi mitológiai nagyítás, az istenek ugyan ott vannak a mindennapokban, de különösebben nem foglalkoznak velük, csak a szófordulatokban, érvelésben használják nevüket. A hadjáratok és a portyázás a napi rutin része, de mindig van bennük olyan elem, ami kizökkent és a mai korba rángat.

Nehéz szavakba önteni, miért vicces amikor levágják valakinek a karját, mert természetesen belegondolva nem az, viszont a sorozat kontextusában nagyon is működik, annyira természetesen reagál rá mindenki. Túlzó és abszurd, mégis reális. Ahogyan az is, hogy a levágott kezű Jarl kétségbeesve próbálkozik a 8. századi csúcstechnológiával és kovácsok bevetésével 20. századi művégtagokat fabrikálni.

Viccet tudnak űzni egy viking temetésből is, ahol nem a halott meggyalázásán van a hangsúly, hanem azon, ahogyan intézik a ceremóniát.

Abszurd, ahogyan csapatot építenek a hullafáradt, kiszipolyozott rabszolgák, vagy ahogyan csoportterápiát kezdeményeznek a portyázásból hazatérők, akik demokratikus alapokon szeretnék megtárgyalni azt is, hogy újra harcba szálljanak-e az ellenséggel. Persze, a főnök rendet vág és visszatéríti őket a 8. század nyers valóságába.

Az uralkodó felesége visszautasítja a varázsló köpetekből kevert folyadékát, a szolgák, parasztok öntudatra ébrednek és jogaikért harsolnak. Van, aki modern menedzser módjára elbaltázza a vezetést, és olyan is van, aki vécén elhelyezett rúnavésett humorral üti el az idejét. Megjelenik az amazon alkatú, feminista harcosszűz és a hatalomért bármire képes norvég nő prototípusa. Modernkori fenimista gondolatok éppúgy uralják a filmet, mint a homoerotikus megnyilvánulások.

Egy római származású színész aspiráns a közösség egyik vezetőjeként kulturális fővárossá szeretné tenni az aprócska falut. A félresiklott színdarabok, értelmezhetetlen műalkotások a modern művészetek jegyében keletkeznek. A legabszurdabb, amikor a vikingek kardjait is felhasználják egy monumentális szoborhoz, majd amikor az ellenség a falura támad, nem tudják megvédeni magukat. A művészeti alkotásnak ugyan mindenki érzi, hogy semmi értelme, mégis a konklúzió az lesz, hogy a művészet célja nem a gyönyörködtetés vagy hasznosság, hanem a megosztás, vita generálása, elgondolkodtatás. Miután a vikingek összevesznek az alkotáson, a művész örömmel konstatálja: elérte célját.

Üdítő a sokszor látott viking közhelyeket kiforgatva látni, a középkori figurák fejében modern aggyal gondolkodva viszont rádöbbenhetünk saját korunk visszásságaira is. Ja és hogy túlélnék-e a vikingek a 8. századot? A film visszásságait, teketóriázásait, szócsépléseit látva biztosan nem!

Frissítés: 2020. július 22-től a harmadik évad is látható a Netflixen.