Ebben a cikk írója kitér arra, hogy úrvacsorakor a késő ókorig sokféle ételt tettek a terített asztalra, köztük gyümölcsöket, sajtokat és tejet is például. De idővel, mikor a közösségi étkezés kultuszétkezéssé lett, egyre több részlet vált szabályozottá, és aki nem borral és kenyérrel ünnepelt, az eretneknek számított. 

Anselm Schubert, az Erlangen-Nürnbergi Friedrich Alexander Egyetem teológiafakultásának professzora azt is hozzáteszi, hogy a kulináris mélypont a 9. században következett be, amikor a katolikus egyház bevezette az ostyát, és mellette egészen a mai napig a boron kívül – a szőlőlé kivételével – nincs más hivatalos alternatíva.  

Mert mit tehetnek azok a gyülekezetek, ahol a földrajzi adottságok vagy az időjárási viszonyok, miként a történelem során akár a pestisjárványok is, közbeszóltak és -szólnak, akadályt gördítve a kedves testvérek elé, pontosabban az elé, hogy be tudják szerezni a bort (szőlőt) vagy gabonát. Manapság azonban más szempontok is felmerülnek, mint például a helyben termesztett és abból készült ételek fogyasztásának szem előtt tartása, így az úrvacsora alkalmával is. Vagy a kérdés, hogy mit vegyen magához az a gyülekezeti tag, aki gluténérzékeny, mit tehetnek azok a közösségek, akik többségi muszlim társadalomban, környezetben élnek, ahol tiltott az alkohol fogyasztása. És nem utolsó szempont az sem, hogy a világ egyes részein a ritkaságnak számító borhoz milyen áron lehet hozzájutni. 

Így aztán talán nem meglepő, hogy egyházainkban az Úr asztalát is minden egységesség mellett változatosan terítik meg a testvérek: Ugandában bor helyett banánlé, Burundiban ribizlilé, Kubában mézbor, Észak-Amerikában rizsfelfújt és Szudánban akár maniókagyökér is került már az asztalra.