Az arcképcsarnok tetszést aratott, így hagyományt teremtettünk belőle, azóta minden évben örömmel vállalom ezt a feladatot. Már rutinná vált, hogy beszerzem a vidám színes kartonokat kedvenc papírboltomban, ahol méretre is vágják őket. Kifeszítem a két damilt az aulában a lámpatartókra, az osztályfőnököktől megkapom a kinyomtatott tablóképeket, majd felragasztom, lepréselem, sorrendbe teszem őket. Végül jön az utolsó, látványos lépés: függönycsipeszekkel kifüggeszteni a képeket a damilra. Ehhez az osztályomból hívok segítségül pár fiút a ballagás napján, amikor a végzősök már nincsenek bent az iskolában.

Ma újra foglalatoskodhattam a képek kirakásával. Ám most minden olyan más. Nem lengi be orgonaillat az iskolát. Nem állnak meg több vödörnyi virággal megpakolt autók az épület előtt, és nem szaladgálnak gyerekek seprűvel meg lapáttal a kezükben. Nem bontakozhatnak ki az osztályom lányai gyönyörű virágfüzérek fonásával, és a fiúk sem szórakozhatnak azzal, hogy labdarózsával rugdosnak a két székből összetákolt kapura. Ma üres az iskola. Idén nem lesz ballagás.

Én azért végigballagok az épületen, benézek a kihalt termekbe, próbálom beleképzelni magam a nem-ballagók helyzetébe. Bár alig ismerem őket, csak néhányukat tanítottam korábban, a képeiken keresztül most mégis nagyon közel kerülnek hozzám. Ahogy kartonra ragasztom és igazgatom a fotójukat, önkéntelenül végigsimítok az arcukon, és imádkozni kezdek értük: a kitűnő tanulóért, aki versenyeket nyerve öregbíti az iskola hírnevét, és azért, aki bukdácsolva jutott el a mai napig. A tisztelettudóért, aki mindig köszön a folyosón, és a szemtelenért, akit egyszer az igazgatóhoz is bevittem. A vagány közösségi emberért és az önbizalomhiányos szorongóért. A mama kedvencéért, akit még mindig autón hoznak iskolába, és a lányért, aki évek óta takarítást vállal, hogy támogassa a családját. A gólvágóért és a kétballábasért. A széphangúért és a botfülűért. A notórius későért és a koránkelőért. 

Azokért, akik alig várják, hogy túllegyenek ezen a furcsa, ismeretlen helyzeten, hogy szájmaszkban, távolságot tartva kell megírniuk az érettségit. Azokért, akik számára elérhetetlen az online tanítás és a felkészülésük egyik napról a másikra szakadt félbe. Azokért, akik egész éjszaka forgolódnak, aggódva, hogy elkapják-e a koronavírust. Azokért is, akik gyászolnak, mert elhunyt egy szerettük és el sem tudtak köszönni tőle. Azokért, akiknek egyszer csak kettétörtek a tervei, füstbe mentek az álmai. Minden ballagóért, akik ma nem búcsúzhatnak el egymástól, tanáraiktól és iskolájuktól.

Hétfőn, amikor bejönnek az épületbe, hogy megírják a magyar érettségit, saját portréik fogadják majd őket. A maszkjuk alatt is tudnak majd mosolyogni ettől a látványtól. Tanáraikként szeretnénk, ha tudnák: fontosak nekünk. Itt maradnak köztünk. Nemcsak szeptember 4-ig, amikor reménység szerint pótolni lehet majd ezt az elmaradt ballagást, hanem tovább is. Fasori diákok voltak és maradnak.