Az előzmények után már nagyon nehéz volt elkapni azt a „de” utáni kis mentőövet. Az esetek nagy többségében rosszul éreztem magam az igehirdetéstől. Eleinte. Aztán kialakult az immunitás. Isten távoli, a helyzet reménytelen. Itt ülök, a templom nagy, sokan vagyunk, kevés az esély, hogy kiszúrna éppen engem. Mondjuk úgy, Bethesda-tavi élmény volt: várjuk, hátha megrezdül a víz, és akkor talán egy közülünk meggyógyulhat.

Sajnos ez az áldatlan stílus az úrvacsorára is kiterjedt. Minden nagy ünnep előtt egy bűnbánati hét során készülhettünk a nagy alkalomra. Aki nem vett részt rajta, mert beteg volt, dolgozott, valamilyen kötelezettsége miatt távol kellett maradnia, az már elkapálhatta magát. De aki végig jelen tudott lenni, az sem mehetett biztosra. A ceremónia előtt még jött egy hosszas és rémisztő figyelmeztető szöveg. Ilyesmit manapság csak a gyerekjátékokon olvasni: „Az apró részecskék fulladást okozhatnak. A csomagolás tűzveszélyes, a játék alapanyaga mérgező. Ha szájba kerül, azonnal forduljanak orvoshoz.” Csak itt persze nem erre a veszélyre, hanem a páli intésre hívták fel a figyelmünket: „Mert aki méltatlanul eszik és iszik, ítéletet eszik és iszik magának, mivelhogy nem becsüli meg az Úrnak testét. Ezért van tiköztetek sok erőtlen és beteg…” (1Kor 11,29–30) Ezt olyan szemléletesen sikerült előadnia a lelkésznek, ahogy apukám annak idején a konnektorba nyúlkálástól elvette a kedvünket.

Emlékszem, mindig remegett a térdem. Volt, hogy visszafordultam félútról. Nem tudtam volna megmondani, miért. Nem jutott eszembe semmi konkrét dolog – de azért mégiscsak egy Istennel van dolgunk, aki mindent lát is; ha keres, nyilván találni fog bennem hibát, bárhogy igyekszem, és bármilyen hos ­ szú bűnlistákat kaparok össze esténként, hogy megvalljam neki. Nos, a kevés alkalom után, amikor mégis kimerészkedtem úrvacsorázni, mindig félelem és rettegés maradt bennem. Figyeltem hazafelé, kapok-e rendesen levegőt, ver-e egyenletesen a szívem. Ha még két nap múlva is egészséges voltam, kis megkönnyebbüléssel konstatáltam, hogy ezt sikerült megúszni.

A középiskolás évek alatt kezdtem el a helyemet keresni a szülői háztól távolabb. A gyülekezet, amely befogadott, olyan szeretettel vett körül, hogy sokáig meg voltam győződve, én vagyok a kedvencük. Nem tudtam, miért, csak szívtam magamba a feltétel nélküli elfogadásnak ezt a drága nedűjét. Néhány hónap után aztán már én is igyekeztem odafigyelni a többiekre. És rájöttem arra is, hogy itt alapvetően ez a légkör olyan természetesen van jelen, mint a levegő. Ugyanígy szeretik a többieket is. Vonzott is mindenféle embert a közösség. Ha valamiért nem tudtam eljutni egy-egy alkalomra, a szívem mégis ott volt. 

Amikor kiderült, hogy ők havonta vesznek úrvacsorát, nagyon megszeppentem. Legszívesebben kilopakodtam volna a templomból. Annyira tele volt a ledorongoló szavakkal a tápegységem, hogy nem hittem, hogy még egyet végig bírok hallgatni. Szép csendben lapozgatni kezdtem az énekeskönyvet. Jó az, ha az ember valami biztatót akar olvasgatni. Templomban sem ciki. Majd ezzel elfoglalom magam, míg a többiek, akik tényleg rendben vannak, úrvacsorát vesznek. Aztán valahogy elhúzódott a dolog. Egyik ének szövegét olvastam a másik után.

Egyszer csak egy ismerőset is találtam. Igen, ezt már sokat énekeltem. De most, ahogy elolvastam, döbbenten fedeztem fel, hogy soha nem figyeltem igazán a szövegre. „Örülj, szívem, / Vigadj, lelkem, / Ékességed lett a hit! / Vacsorához mégy Jézushoz, / Hivatalos vagy te itt. // Ha bűnömért / Halálos bért / Érdemeltem lelkemre, / E szent asztal / Megvigasztal, / S válik üdvösségemre.” (EÉ 309,1–2)

Úgy folytak a könnyeim, mint egy megáradt patak. Alig tudtam tőlük kimászni a padból az oltárig, ahol először vettem magamhoz „méltóan” az úrvacsorát.

Időben és térben is távol történt, azért merem elmesélni. Haldokló nénihez kérték a hozzátartozók a lelkészt. Épp csak beugrottam a parókiára valamit fénymásolni az ovis hittanosaimnak. A papunk már csak az agendát rakta be a táskájába, temetni ment. Én vettem fel a telefont. Nagyon rosszul van a néni – mondta a fia –, de még egyszer utoljára szeretne lelkésszel beszélni. Megígértem, hogy megoldom, bár fogalmam sem volt, hogyan.

Az idő sürgetett, mobiltelefon még nem volt. Ha valaki nem volt otthon, akkor várni kellett. A kórház viszont épp útba esett az ovi felé, még egy szabad órám is volt hittan előtt, igaz, ebédelni akartam, de nem is voltam igazán éhes. Pláne, hogy tudtam, egy haldokló a lelkészt várja, és én nem tudok neki segíteni. Vagyis dehogynem. Benéztem a táskámba. Jó, egy szikkadt zsömle meg ami a gyümölcsléből maradt az üveg alján, elég lesz a hittanóra végéig. Gyerünk a nénihez.

Tudni kell, hogy én nagyon erősnek látszom, de rémesen félős vagyok. Most is összeugrott a gyomrom a legkisebb térfogatára. Mi lesz, ha látnom kell, ahogy meghal a néni? Mit szólnak majd a hozzátartozók, hogy a lelkész helyett csak a „macska” jött a parókiáról? De a nővérek kedvesen fogadtak, és vezettek is rögtön a betegszobába, ahol akkor már egy paravánnal elválasztották az ágyat a többitől. Senki más nem volt ott, csak a csonttá soványodott idős testvér meg én. Megfogtam a kezét, hideg volt.

– Csak én tudtam jönni. Bocsánat – nyögtem ki.

Választ már nem kaptam, csak hörögve kapkodta szegény a levegőt. Látszott rajta, hogy nehezére esik ez is. Simogattam a törékeny kis kezét, ráncos, fáradt arcát. Egy idő után picit megkönnyebbült.

– Még egyszer szeretnék úrvacsorát venni, mielőtt az Úrral találkozok – mondta.

Egy pillanatra meghűlt bennem a vér, aztán könnyeimmel küszködve elővettem a szikkadt zsömlét meg a maradék, langyos gyümölcslevet. Az éjjeliszekrényen két pohár volt, szétöntöttem az italt, megtörtem a „kenyeret”. Átöleltem, megáldottam, és úrvacsoráztunk.

– Egyél ebből, kedves testvérem, ez a mi Urunk, Jézus Krisztus érettünk is megtöretett drága szent teste.

Áhítatos nagy csendben fogadta azt a falatot, ahogy én is.

– Igyál ebből, drága nővérem, ez a mi Urunk, Jézus Krisztus érettünk is kiontatott drága szent vére.

A fejét megemeltem egy kicsit, amíg a korty szőlőlevet lenyelte.

Hogy érvényes volt-e bármiféle rend szerint ez a cselekedetünk, ma sem tudom. Csak abban vagyok biztos, hogy sosem éreztem úrvacsorában olyan közel az Úr jelenlétét, mint akkor. Talán azért is, mert a mi közös étkezésünk után Jézus a karjába vette összetört testű gyermekét, és magával vitte. Az én haláltól való félelmem pedig csodálkozássá szelídült, ahogy ránéztem. Az arcán békesség volt és valami derű.

Mire fölálltam az ágy széléről, a zsömle újra szikkadt volt, és a gyümölcslé langyos lötty. Cinkosan mosolyogtam, tudtam, hogy csodának voltam részese. A szobában nem fújt a szél, de a Szentlélek akkori érintése máig elkísér. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 33–34. számában jelent meg 2020. augusztus 30-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.