Kétségtelenül kiderül az impozáns küllemű kiadványból: igenis voltak olyan magyarok a 20. században, akik nem alkudtak meg, hanem akár életüket kockáztatva álltak helyt, mentettek másokat. Olyanokat ismerhetünk meg a lapokról, akik hitbéli meggyőződésükből vagy pusztán a másik ember tiszteletétől és az igazság melletti elköteleződéstől vezettetve nem hunytak szemet az igazságtalanság fölött, akiket nem tudtak megfélemlíteni a diktatúrák; szembe mertek szállni emberellenes ideológiákkal, kockázatot, nemegyszer szörnyű megpróbáltatásokat vagy akár mártíromságot is vállaltak. Emberek maradtak az embertelenségben. A kötetben szereplők többsége mindkét totalitárius ideológia, a nácizmus és a kommunizmus ellen is fellépett.

Különösen fontos olvasmány lehet ez a gyűjtemény mai korunkban, amikor a közbeszédben – nem függetlenül különböző pártpolitikai, ideológiai érdekek szolgálatában készült filmektől, televízió-műsoroktól – gyakran a „celeb” a hős.

NEM ZRÍNYIK

A könyvet lapozgatva rájöhetünk: a helytálláshoz nem „szupertehetség”, nem emberfeletti erő szükséges, sokkal inkább alázat. Annak elfogadása és vállalása, hogy a felebaráti szeretet, az igazság melletti kiállás akár embert próbáló következményekkel is járhat. A kötetben olvasható hatvan életút rávilágít, hogy ez az alázatos helytállás nem a kiválasztottak privilégiuma, hanem a legkülönbözőbb társadalmi rétegekbe tartozó emberek sajátja lehet.

Találkozhatunk tudósi, lelkészi életpályákkal ugyanúgy, mint politikuséval, újságíróéval vagy kétkezi munkát végzőével. „A hűségcentrikusság tehát nem jelent valami különleges pillanatban való kiemelkedő magatartást, nem jelenti Zrínyi szigetvári kirohanását. Magától értetődő egyszerű hűséget jelent, ami néha még csak nem is evangéliumi erény, hanem az ember minden percében öntudatlan természetességgel jelen levő humán magatartás” – vallotta a kommunista diktatúra alatt háromszor is bebörtönzött, a kötetben is szereplő Lénárd Ödön római katolikus pap, az egyházi iskolák államosítása elleni tiltakozás vezető alakja.

A szerkesztők az előszóban jelzik: a kötetben szereplő névsor nem reprezentatív, ugyanakkor könnyen bővíthető. Mindkét totalitárius ideológia idejéből találhatunk olyanokat, akikről hasonlóképpen meg lehetne emlékezni. Így bizakodhatunk abban, hogy e kötet a 20. századi magyar hősök reprezentatív arcképcsarnokának csak az első része.

A szerkesztők érdeme az is, hogy a bemutatott életpályák tablóján a mai Magyarország határain kívülről is szerepelnek arcképek, a merítés Kárpát-medencei – ezzel is mutatva: hány és hány különbőző helyen, eltérő élethelyzetben, más és más időben volt szükség a helytállásra a 20. század diktatúráival szemben. 

Ejtsünk szót a könyv egy hiányosságáról is: az olvasónak az lehet az érzése, a kötet szerkesztői kevésbé figyeltek arra, hogy női életpályákat is bemutassanak. Mindössze négy nő – Brusznyai Árpádné Honti Ilona, Havrilla Béláné Sticker Katalin, Salkaházi Sára és Slachta Margit – portréját olvashatjuk.

LELKÉSZ ŐRANGYAL KOLOZSVÁRON

Több evangélikus lelkész portréjával is találkozhatunk a lapokon. Megismerkedhet az olvasó Sztehlo Gábor embermentő tevékenységével; Ordass Lajos püspökről megtudhatja, hogy nemcsak a második világháborúban állt ki az üldözöttek védelmében, hanem „evangélikus püspökként a végsőkig kész volt védelmezni az egyházat a kommunista befolyástól, eltűrve, hogy a becsületébe gázoljanak, és bebörtönözzék”.

Sztehlo és Ordass neve manapság már egyházunkon kívül is ismerősen cseng, a kötetben azonban szerepel olyan evangélikus lelkész is, akinek az életére, helytállására eddig kevesebb figyelem irányult. Olvashatunk „a kolozsvári őrangyal”, Járosi Andor Krisztus-hitéből fakadó tevékenységéről. Az esperest nemcsak egyházi körökben ismerték, hanem számontartották az irodalmi életben is: számos szépirodalmi műve, hangversenykritikája, könyvrecenziója jelent meg. Munkatársa volt a Reményik Sándor főszerkesztésében megjelent Pásztortűz című irodalmi-kulturális folyóiratnak, tagja volt a Helikon íróközösségnek.

A vészkorszak idején igehirdetéseiben tudatosan az egyenlőséget és a testvériséget képviselte. A róla szóló portré kiemeli: „Nemegyszer idézte Tamási Árontól, hogy Magyarországon nem zsidókérdés, hanem kereszténykérdés van, amiért a sajtóban és egyházán belül is támadások érték. Nem értett egyet a fajelmélettel, elítélte embermilliók és az egyetemes kultúra értékeinek pusztítását, s a kolozsvári kávéházakban, mintegy tüntetőleg, rendre zsidó ismerősei, barátai társaságában foglalt helyet, és kiállt a sárga csillag viselésére kötelezett honfitársai mellett.” Azt is megtudjuk, hogy feleségével, Brandt Laurával egyetértésben a parókián még akkor is zsidókat bújtatott, amikor a szomszédos iskolaépületben német katonákat szállásoltak el.

Kiállását mutatja, hogy aláírta azt az 1944. szeptember 9-én kelt memorandumot, amely Horthy Miklóst a háború befejezésére szólította fel. Járosi Andor végül nem a németek, hanem a Kolozsvárra bevonuló szovjetek áldozatává vált. A város 1944. október 8-án került szovjet kézre; az esperest „málenkij robotra” vitték, ahonnan nem tért vissza. Mások mellett Tamási Áron is minden követ megmozgatott az érdekében, de hasztalanul.

Járosi Andor 1944. december 26-án a Szovjetunióban, a magnyitogorszki fogolytáborban halt meg.

NEM FEGYVERREL, MENTŐAUTÓBAN

Szól a kötet a nyilasuralom alatt embereket mentőkről, olvashatunk olyanokról, akik megjárták a gulágot, és megismerkedhetünk olyanoknak a sorsával is, akik 1956-ban mutatták a helytállás példáit. Az utóbbiak egyike Péch Géza.

Az október 23-i forradalmi eseményekről értesülve önkéntesnek jelentkezett a fővárosi Péterfy Sándor Utcai Kórházba, ahol először mentősofőrként igyekezett segíteni embertársain. „Péch nem fogott fegyvert a kezébe – tudjuk meg a portréból –, cselekedeteit a jó szándék és az önzetlenség vezérelte. Fáradhatatlanul és önmagát nem kímélve, sokszor golyózáporon keresztül hordta a harcok során sebesült honfitársait. Rögtönözve felszerelt vöröskeresztes zászlós autóján jó néhány golyó lyuggatta helyet lehetett megszámolni. Egyik alkalommal őt is találat érte, a karját érte a szovjet tankból leadott lövéssorozat. Fél kézzel kormányozva a kocsit, a súlyos sebesültet még bevitte a kórházba. Az egyik bejáratnál […] kiszólt az ott várakozó betegszállítóknak: vegyétek ki a sebesültet! Ő maga azonban nem mozdult. Majd arra kérte őket, hogy őt is vegyék ki az autóból. A betegszállítók azt hitték, viccel velük.”

A forradalom után, kihallgatásakor „mindvégig következetesen állította, hogy az októberi napokban becsületes forradalom zajlott”. Mindazt, amit a kádári hatalom a propagandakiadványaiban a forradalomról állított, Péch nem fogadta el, ezért az volt a terve, hogy összeállít egy füzetet, amely a valóságnak megfelelően mutatja be mindazt, ami 1956 őszén Magyarországon történt.

A vidéki városokban szerveződő, illetve az emigrált ellenállócsoportokkal egyre szorosabb kapcsolatot kiépítő Péch Bécsbe szökött, hogy egyeztessen az ellenállásról, a célkitűzésekről és a lehetőségekről. Hazafelé, a gönyűi hajóállomáson azonban letartóztatták. „Első fokon életfogytiglani börtönre ítélték, de az ügyész súlyosításért fellebbezett, és másodfokon halálbüntetést szabtak ki rá. 1958. április 22-én három társával együtt a Budapesti Országos Börtön udvarán kivégezték.”

A Magyar hősök – Elfeledett életutak a 20. századból című, közérthető nyelvezettel megírt, ajándéknak is kiváló kötet hasznosan segítheti, hogy megismerkedjünk a magunk mögött hagyott évszázad eddig kevéssé ismert részleteivel. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 86. évfolyam, 1–2. számában jelent meg 2021. január 10-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.

A kiadvány a Luther Kiadó könyvesboltjában és webáruházában megvásárolható.