A hívő közösségek egyik belső „motivációs eszköze” a bizonyságtétel: amikor a testvérek megosztják egymással, elmesélik a történeteiket, hogyan segített nekik az Úr, miként óvta meg őket egy-egy nehéz helyzetben, hogy nem lett visszafordíthatatlan szerencsétlenség a bajból. Óriási erő rejlik ezekben a történetekben, annak a reménységnek a valósága, hogy az Isten minden emberi számítást meghaladva, bármilyen kilátástalan helyzetben képes utat nyitni az életre: vaksötét mélységekben, végeérhetetlen alagutakban, feneketlen nyomorúságtengerekben.
Az igének teszünk eleget, ha jól élünk ezekkel a történetekkel, és továbbadjuk őket, ahogyan tette ezt már Dávid király is bizonyságtételeivel, a zsoltárokkal, a próféták és Keresztelő János, az evangélisták és Pál apostol. És persze mindenekelőtt Jézus, akinek minden megnyilvánulása bizonyságtétel volt az élő Isten igazságáról és szeretetéről, sőt maga volt az Isten bizonyságtétele. Tehát ti is „buzdítsátok egymást minden egyes napon, amíg tart a ma, hogy a bűn csábítása közületek senkit meg ne keményítsen” (Zsid 3,13) – hív az ige bennünket is.
Bizony nagy erő rejlik ezekben a történetekben: reménységet adnak, világosságot gyújtanak, szertefoszlatják a félelmet.