„Húsvét? Mi bizony inkább a meghalást látjuk, mint a halált. Hogy miként kezeljük a meghalást, számunkra fontosabb a halál legyőzésénél. Szókratész legyőzte a meghalást, Krisztus viszont a halált győzte le, mint utolsó ellenséget (1Kor 15,26). A meghalás legyőzése még nem azonos a halál legyőzésével: a meghalás legyőzése az emberi lehetőségek körébe tartozik, a halál legyőzése viszont a feltámadás. Nem a meghalás művészetéből (ars morendi), hanem Krisztus feltámadásából fújhat friss szél, tisztító szél a mai világban.”

Ezeket a mondatokat Dietrich Bonhoeffer írta, akit a nácik 1945. április 9-én gyilkoltak meg a flossenbürgi koncentrációs táborban pontosan hetvenöt évvel ezelőtt. Milyen súlyuk van ezeknek a szavaknak az összes olyan triviális húsvéti üzenethez képest, amely mostanában gyakran hallható és olvasható… Igaz, idén nem a szószék alatt ülve, hanem az interneten vagy a közösségi levelekben hallhatjuk, olvashatjuk őket. Mintha a hit azt jelentené, hogy bízunk az életben, amelyről azt állítják, hogy erősebb a halálnál. Az ilyen állítások nem jelentenek mást, mint egy kissé emelkedett vallási hangon kifejezett trivialitást, miszerint az élet valahogy folytatódik. Ahhoz, hogy ebben higgyünk, az embernek nincs szüksége Istenre, sem a megfeszített és feltámadott Messiásra. Az életbe vetett bizalom legjobb esetben is azt jelenti, hogy megbirkózunk a meghalással, de nem a halállal.

A keresztények nem az életben bíznak, hanem Istenben, az élet Teremtőjében. Nem azt remélik, hogy az élet folytatódik, és hogy mindig új élet keletkezik. Az örök életben reménykednek. És remélik, hogy ez az örök élet valóság, nemcsak a maguk számára, hanem azok számára is, akik már meghaltak, akiknek ebben a világban már semmi remélni valójuk nincs, és semmit sem veszíthetnek, mert a halállal már elveszítettek mindent, tényleg mindent elveszítettek.

Az életet nem szabad összetéveszteni Istennel. Isten nem szinonimája a bioszféra vagy a természet egészének. Az Isten szó arra a transzcendenciára utal, amelyről a sík e világiságban megfeledkeztek. „Az élet” – hozzátartoznak a baktériumok és a vírusok is, mint például a COVID-19. Az „élet” az evés és a fogyasztás körforgása, de ennek nincs köze a húsvéthoz.

Az osztrák kormány eddig igazán jó munkát végzett a koronajárvány terén. De Kurz szövetségi kancellár mindennapi és gazdasági életünk feltámadásáról szóló beszéde – amennyiben folytatjuk és betartjuk a nagyhéten is a kijárási korlátozásokat – a hétköznapi vallásosság téves kifejezése, amely úgy tűnik, hogy az egyházakat sem zavarja különösebben.

Herbert Kickl egykori szabadságpárti (FPÖ) belügyminiszter azonban éles kritikát gyakorolt egy parlamenti vitán: „Nem akarunk feltámadni – kiáltott fel izgatottan –, mert ahhoz előbb meg kell halnunk.” De mi nem akarunk meghalni! A parlamenti jelenet akaratlanul is komikus volt. Amit politikai nyilatkozatnak szánt, az az élethez és a halálhoz való hozzáállás mai tünete: az élet mint utolsó esély (Marianne Gronemeyer).

(Képaláírás: „Nem, köszönjük, mi nem halunk meg!” – Peter Gaymann karikatúrja)

A feltámadás politikai retorikája és nemzeti összefogásra szólító felhívása a náci uralom vége utáni második [osztrák] köztársaság megalapításával kapcsolatos asszociációkat kelti. De érezni lehet az időközben megszűnt NDK – Johannes R. Becher tollából származó – himnuszában is: „A romokból feltámadva / És a jövőnek szentelve” [ismeretlen fordító].

Határozottan felhívjuk a figyelmet arra, hogy emberek halnak meg a koronavírus miatt. A halottak pedagógiai figyelmeztetésként szolgálnak, hogy a szabályoknak megfelelően viselkedjünk. Láthatjuk az Olaszországban és Spanyolországban felsorakoztatott koporsók szörnyű képeit. De az ausztriai halálesetek a jelentésekben csak apró statisztikai számokként jelennek meg. És a politika által megígért feltámadás végül is csak az „új”–régi normalitás.

A keresztény értelemben vett hit nem azt jelenti, hogy a nemzeti és a gazdasági feltámadásra tekintve élünk, hanem a Krisztus feltámadásából való életet jelenti. Ismét Bonhoeffer: „A feltámadásból élni – ez jelenti hát a húsvétot.” De azt is, hogy a reménység hordoz minket, amely túlér a biológiai halálon. Ez nemcsak azokra terjed ki, akik halottaikat gyászolják, hanem magukra a halottakra is. A feltámadásukban hinni azt jelenti, hogy a haláltól mindennemű hódolatot megtagadunk, hogy a szeretet miatt ne jusson hely számára a gondolkodásunkban.