Az elmúlt hetekben sokan magányba kényszerültek. Számukra az egyedüllét terhét többen megkülönböztetett odafigyeléssel próbálják enyhíteni. Vannak szülők, akiknek nemcsak a digitális oktatást kell egyik napról a másikra elsajátítaniuk, hanem mindemellett a háztartással, a gyermekeik tanórák utáni elfoglaltságával és sok esetben saját munkájukkal is szükséges megbirkózniuk. Számukra nem könnyű egy-egy saját percet találni. Mások élettere bár fizikailag leszűkült, ezzel egyidőben azonban a digitális világ által talán túlzottan is kitágította a lehetőségek tárházát. Vasárnaponként csak a magyarországi evangélikus gyülekezeteinkből immáron több mint hetven helyről nézhetnek istentiszteletet, esténként választhatnak a jobbnál jobb koncerttermek és színházak kínálatából, több ezer digitális könyvet olvashatnak el díjtalanul, filmek és hangoskönyvek százai váltak ingyenesen megtekinthetővé, miközben virtuális séta formájában barangolhatnak a világ nagy múzeumaiban – csak hogy a pozitív tartalmakat említsük.

Miként tudunk e megváltozott térben és időben, legfőképpen pedig a megszokottól eltérő kapcsolati hálóban valódi élettérre lelni? Bár a feladat korántsem egyszerű – hiszen a hirtelen jött változásra időnk sem volt felkészülni –, mégis fontos, hogy meghatározzuk magunknak az alapokat. Mihez tartom magam? Mi az, amit el tudok érni? Ki az, akire oda tudok figyelni? Ki az, akinek kimondottan rám van szüksége? Kitől tudok segítséget, tanácsot, meghallgatást vagy jó szót kérni? Hogyan tudom a napirendemet úgy összeállítani, hogy legyen időm a megállásra? Banálisnak tűnő, mégis aktuális kérdések.

Dietrich Bonhoeffer még 1942-ben írt etikájában a felelős élet struktúrájáról. Az evangélikus teológus a történelem és jó kérdéséről gondolkodva arra hívja fel a figyelmet, hogy „mernünk kell a közeli jövőbe tekinteni, és a cselekvés következményeit komolyan át kell gondolnunk; éppen így saját indítékainkat, saját szívünket is meg kell vizsgálnunk. Nem az a feladat, hogy kifordítsuk sarkaiból a világot, hanem hogy megtegyük azt, ami az adott helyen a valóságot figyelembe véve szükségesnek mutatkozik. Meg kell kérdeznünk, hogy mi az, ami lehetséges; nem lehet azonnal az utolsó lépést megtenni.”

Bonhoeffer megállapítását érdemes ma is komolyan venni. Ne akarjunk egyből a végső megoldásra törekedni, hanem azt megelőzően és annak érdekében álljunk meg egy pillanatra. A megtorpanás ugyanis nem feltétlenül gyengeség, még a legnagyobb kihívások idején is segítségünkre lehet abban, hogy körülnézzünk, hogy felismerjük a lehetőségeinket, számba vegyük erőforrásainkat és legfőképpen, hogy időt teremtsünk az elcsendesedésre, imádságra és a mindezekből következő belső dialógusra. A csendben, egyszer csak rádöbbenhetünk: a szabadság nem azt jelenti, hogy feltétlenül az valósul meg, amit én szeretnék, sokkal inkább azt, hogy képes vagyok önnön vágyaimról, ideáimról, gondolatomról azért lemondani, hogy helyet adjak annak, aki valóban tudja, hogy számomra mi a jó és elégséges. Így juthatunk el lelki csendünk legmélyebb hitvallásáig, amikor az Úrtól tanult imádságban mi is megvalljuk: „Legyen meg a te akaratod”. Ez tudja megadni azt az alapállást, amiből kiindulhatunk, melyből a közeljövőre tekinthetünk.

Aggodalmunk ebben az esetben sem múlik el, szeretteink féltése, egzisztenciális kérdéseink továbbra is jelen lesznek. Ezt követően is csüggedhetünk a bezártság, a túl sok vagy túl kevés idő érzésétől, de talán reálisabban látjuk majd a körülményünket, hiszen nem csupán a világ felől érkező ingerek alapján, hanem Istenben bízva, rá támaszkodva éljük meg élethelyzetünket. Az elcsendesedésre szánt idő, teremtményvoltunk újradefiniálása lehetőséget adhat arra, hogy ne ad hoc megoldásokra szorítkozzunk, hanem önmagunkat és környezetünket figyelembe vevő, felelősebb döntéseket hozzunk és az alapján cselekedjünk.

Végezetül szóljunk arról is, hogy milyen felismerésre taníthat minket ez a létállapot. Ehhez Pilinszky János 1962-ben írt szavait idézzük: „Így vagy úgy, legfőbb gondunk lett a »másik ember«, a többi felebarát. S a felebarát problémája mi volna más, mint a szeretet problémája, az Evangélium veleje.”