Minapában a nagy diófára felgallyazott balkáni gerlék brukkoltak, és cinkéim is főpróbát tartottak, innen-onnan hallatszott visszafogott tavaszi daluk. Két nap múlva február. Eszembe jut, hogy régen e télutó második hetében ültettük el konyhakertünkben a hónapos retket és a dughagymát. Miközben ásómmal forgattam a finom illatú, nedves földet, a még csípős böjti szelek lebarnították arcomat és kezemet. Már csak két hét van hamvazószerdáig. Akkor majd mozdul a levegő, és a még laposan delelő nap sugarai ezüstösen csillannak meg a fűzfák nyíló barkáin, miközben élénkülő örökzöldek között mogyoróbokrok sárga barkáit ringatja majd ugyanaz a böjti szél, mely engem téli disznótorok és farsangi tivornyák után testi-lelki mérsékletre, elmélkedésre, megtisztulásra int. Böjtünk derekán, Oculi („Szemeim az Úrra néznek...”) vasárnapja környékén édesanyám konyhánk szegleteiben szalmával bélelt, szélesszájú kétfüles kosarakban megültetett három- négy kotlóst. Ettől kezdve tyúkanyók „de tempore” érdeklődő tekintete kísérte reggelente a nagymamám arcán táncoló piros fényt, amint az öreg sparhelt ajtaját kitárva a parazsat élesztgette, hogy mire felkelünk, meleg legyen a konyha, mert téli délelőttökön csak itt fűtöttünk. A mosdáshoz feltett fazékban hevülő víz párás melege jócskán különbözött attól a vasár- és ünnepnapi sugárzó puha hőségtől, amelyet hatalmas öntöttvas ebédlői  kályhánk ontott magából. E családi tűzhelyünkre annak idején gyermekimámban Isten oltalmát kértem egy télesti áhítaton. Akkor idősebb testvéreim és szüleim ezt megmosolyogták, s én elszégyelltem magam. Most már szeretném, ha ugyanavval a gyermeki hittel és bizalommal tudnám egész életemet és minden gondomat Őreá vetni, mint akkor. Merthogy akkor is voltak velem gondok, melyeket nemcsak tanulmányaimmal, hanem téli csavargásaimmal is előidéztem.

Böjt volt éppen, de még konokul tartotta magát a tél, amikor ellógtam Tóth Miska barátomhoz. Megunva konyhájuk tűzhelyének duruzsolását, vágytunk egy kis kalandra, lementünk tehát a katonai hídhoz. A kiszélesedett patakszakasz szélén a még öt centi vastag jég feltöredezett. Egy-egy nagyobb levált jégtáblára állva remekül lehetett tutajozni egy korhadt karó segítségével. Taszítottam is egy nagyot, és élvezettel siklottam a túlpart felé. Nekiütközve egy jégtáblának, egyensúlyom vesztve csobbantam a derékig érő jeges vízbe. Rohantunk vissza Miskáékhoz, ahol nagymamája jajveszékelve cibálta le a rám jegesedett mackónadrágot, majd kukoricacsutkával úgy megtömte a sparheltet, hogy vörösen izzott öntöttvas platnija, s ettől az arcom is.

Cantate („Énekeljetek az Úrnak...”) vasárnapja volt éppen, és lám, a madarak is daloltak már odakinn, amikor reggeli fogmosás közben a mosdó alatti kotlós szárnya alól kibújó első aranysárga kiscsibe bizalommal kacagott rám apró fekete szemeivel. Most január vége van. Szárazon köhécselve bámulom az ólomszürke tájat, de szívemben az a vidám szempár újra ragyog, s tudom, hogy jön a böjt (midenféle megszorításokkal), de lesz kikelet, lesz FELTÁMADÁS!

Nagytarcsa, 2013. január 30.