Szerdán még oviban voltam, csütörtökön megbeszéltük a konfirmáció időpontját a tanítványaimmal, pénteken már lemondták az úszást és a baba-mama klubot. A hírekben reggel még azt hallottam, hogy majd időben tájékoztatnak bennünket a fejleményekről. De a szülők rettegése olyan fokú volt, hogy inkább hazahozattam a gyerekeimmel a tankönyveiket a suliból.

Szombaton reggel már tudtuk, hogy hétfőtől nem lesz iskolába járás. De mivel van egy autista kisfiam, akinek a változás nagyon nehéz, szépen lassan kezdtem el fölvezetni számára a dolgot. Kicsit írogattunk, olvasgattunk, számolgattunk.

A felső tagozatos lányomról azt hittem, felfogta, mi történik. De tévedtem. Egyáltalán nem agyalt azon, hogyan működhet egy virtuális tanterem. (Én titokban kicsit már keresgéltem a neten ebben a témában.) Ő csak szimplán örült. Azonnal szünidőüzemmódba vágta magát. Elterült a szőnyegen a legvastagabb könyvével (nem tankönyvével…), és csak a táplálkozás meg ennek egyenes ági következményei tudták kirobbantani a transzból. Igaz, nem panaszkodhatok, mert olvasás közben kétszer odébb húzta a szőnyegét, hogy érje a fény. Majd amikor rájött (némi anyai ráhatással), hogy kinn még jobban süt a nap, és az a haját is szőkítené (!), kivonult az udvarra a szőnyegével meg a könyvével együtt.

Vasárnap már vészterhes volt a hangulat. Estére hiába voltak készen a heti hittanok, osztályra és csoportra lebontva, már éreztem, hogy nem leszek képes pördülni egyet a sarkamon és onlány – pardon, online – módra váltani. Gyorsan begépeltem és átküldtem hát a szülőknek másolatban azt, amit a gyerekeknek üzenni szerettem volna. Csupa megnyugtató, imádságra és Istenre figyelésre hívó jó szót. Akkor még „illegális” hittanként, mert a tankönyv következő anyagrészéhez csak annyi köze volt ennek a szövegnek, hogy szintén betűkből állt.

Az egyetemistáink még reménykedtek, hogy azt a két hetet kihúzzák valahogy, amíg leáll az oktatás. Nem költöztek haza, csak megjöttek a nagy halom tanulnivalójukkal. Még egy kicsit fel is lélegeztek: legalább utolérik magukat. Ebben én is reménykedtem a magam felségterületein. Akkor még. Neki is láttam takarítani, kimosni a télikabátokat, hogy aztán a szekrény mélyére rakhassam őket. Kicsit kerteztünk, sokat beszélgettünk, verset tanultunk, nevettünk. Az iskolátlan hét első napja viszonylagos békében telt.

Másnap jöttem rá, hogy mivel a kisfiammal nem voltunk hétfőn fejlesztésen (sem), elmaradt a heti nagybevásárlás, amelynek a neve nagyon megtévesztő, hiszen egy ekkora családban nincsen másmilyen. Úgyhogy az egyik nagylányommal felkerekedtünk a közeli városba feltölteni a készleteket. Az élmény egészen mellbe vágott. A tavaszi napsütésben alig lézengett valaki. A boltok kifosztva, hús sehol, vécépapír nincs, felvágott semmi. Vettünk annyi gyümölcsöt, zöldséget, amennyit biztosan tudunk tárolni a következő hétig, sajtot, sokféle fűszert, egy halom papír zsebkendőt meg lisztet, amennyit szoktunk.

Összeszorult szívvel gondoltam a városiakra. Mit fognak enni, ha akadozik az ellátás? Nekünk volt itthon öt kakasunk. Hogy az is értse, aki nem jártas a témában, annak elmondom, hogy az öt kakas etetése körülbelül annyira praktikus dolog, mint ha valaki öt hatalmas teknőst tartana. Hasznuk ilyen mennyiségben erősen vitatható. Tojást nem tojnak, és a mi tíz tyúkunknak annyi elfoglaltságot biztosítottak, hogy azok csak szigorú időbeosztással voltak képesek lerakni egyegy tojást naponta. Nos, másnap két kakast átsegítettünk a túlvilágra. Míg a napon ülve pucoltam őket, a kisfiam a részeiket tanulmányozta. Kopaszon nehezen felismerhető ám egy baromfi.

– Ez mi?

– Ez a szárnya.

– Hát ez mi?

– Ez a nyaka.

– Jaj, akkor te most nyaklevest fogsz főzni?!

Nyaklevest főztem. Igen ízletes volt.

Délután kiderült, hogy fáj a kicsinek a foga. Mikor fájna, ha nem hétvégén vagy járvány idején, ugye. Megnéztem: csak mozog. IIyenkor szépen el szoktunk zarándokolni a szép szemű doktor nénihez. Nehogy már akárki nyúlkálhasson egy leendő férfiember szájába! (Hogy szép a szeme, azt maga a páciens állapította meg még évekkel ezelőtt.) Ő egy pillanat alatt kihúzza a mozgó fogat, és nagyon megdicséri a hőst, aki ezt kibírta. Időnként még meg is jutalmazza. Igazán megéri. Most viszont fél szegény orvos. Nem nagyon rendel. Csak sürgős, halaszthatatlan esetekben fordulhatnak hozzá. Kísérő nélkül fogadja, aki megy.

Igen, jól sejtik: én húztam ki végül Misu fiam fogát.

Este palacsintával ünnepeltük meg a jeles eseményt.

Ebben a mindenki számára különleges helyzetben tapasztalatom szerint az emberek három csoportra oszthatók.

1. A vírustól rettegők. Otthon a csukott ajtó mögött szájmaszkban ülnek a számítógép előtt, hogy minden újabb esetről azonnal tájékozódjanak. Küldött anyagaimat nem nyitják meg, mert már régebben volt frissítve a vírusirtó programjuk. Nemrég rendeltek akciósan fertőtlenített revolvert, ezzel is készülve a kór utáni embertelen élelmiszerhiányra. (Nekik például nem mertem elmesélni a két levágott kakast sem, mert féltem, hogy megosztják a neten: „Már két Tolna megyei haláleset is van.”) Gyermekük felől feltett kérdéseimet teljesen figyelmen kívül hagyják. A kissrác valószínűleg napok óta az ágy alatt öleli remegve a kutyát.

2. Óvatosak. Tudják, hogy a járvány az járvány. De a kertbe kimenni nem félnek. Beszélgetnek a gyerekeikkel, és nem csak a vírusokról. Örülnek a tavasznak, és reménykednek. Szótárukban szerepel a „jövő” kifejezés. A gyerekek még tudnak játszani, és fanyalogva, de tanulnak is. Magam is igyekszem ebben a sávban maradni.

3. Felelőtlenek. Eddig a kutya nem figyelt rájuk, így most elérkezettnek látják az időt, hogy megmutassák, milyen vagányak is ők. Bár már amúgy is van vagy öt-hatféle betegségük, még elmennek a kocsmába a haverokkal, bulit szerveznek, gyakran és feltűnően köhögnek a tenyerükbe, majd jó vaskosan kezet ráznak az emberekkel. Mint autoimmunos, kerülöm őket. A gyerekek vagy ellátják egyedül magukat, vagy osztályt ismételnek. A felnőttek meggyőzhetetlenek, a kiskorúak többen rám írnak, hogy megtudják, hogyan kell cipőtalpból levest főzni.

Még egy nap telt el, és kezdett összeállni az új rend térképe. Először is a gyerekeknek lett e-mail-címük. A kicsi fiamét még meg is könnyeztem. Az én Misum, aki a laptopot egyelőre egy nagyobb szendvicssütőnek tekinti, most felelősségteljes, e-mail-címmel rendelkező ember lett. Mintha borotválkozni kezdett volna.

És jöttek az éteren át a tanórák. Az elsők elég szélsőségesre sikeredtek. Volt, aki rengeteg, volt, aki nagyon kevés leckét adott. Akkor derült ki az is, hogy a készségtárgyakat is „folytatni” kell. És jöttek az első koronavírusos viccek: „Online testnevelésóra: szekrényugrás – kicsiknek éjjeli-, nagyoknak ruhás-.” „Kondíciójavító torna koronavírus ellen: Koronás cukor emelgetése tízszer jobb, tízszer bal kézzel.”

Néhány nap múlva eldőlt, ideje lesz lépniük az egyetemistáknak is. Hazaköltöztettük őket, pontosabban a férjem ment a fővárosba velük autóval a holmijukért. Kicsit izgultam értük, mert egy konkrét háztartást kellett bepakolni, néhány emelet magasról lehordva ráadásul. De nagyon ügyesen hazaértek jó időben.

Ez azért is volt fontos, mert délutántól online hitoktatói továbbképzésen vettünk részt a netes tanításról. És mivel én a számítógéppel nem vagyok beszélő viszonyban, féltem, hogy nem tudok majd belépni se a virtuális térbe. És igazam lett. Ám mint egy felmentő sereg, megjött a két felnőtt lányunk meg a férjem, és a fejünk azonnal megjelent a képernyő sarkában. Adásban voltunk!

Másnap délelőtt ugyanezt folytattuk. És amikor délben elbúcsúztunk a többiektől, terített asztal fogadott bennünket. A kölkök főztek ránk. Nagyon hálás voltam nekik. Még akkor sem fogtam gyanút, amikor hirtelen mindenki eltűnt az asztaltól. Épp elmentem volna kicsit lazítani, de akkor megláttam az összes edényt, amelyet valaha vettem. Először egy olyan betörőre gyanakodtam, aki a lomtalanítását hozzánk rakta be. Aztán rájöttem, hogy az csak a mosogatónk. Hiába: valamit valamiért.

Különben az egész ház úgy néz ki, mintha ránk szakadt volna egy komplett háztartási bolt, egy ruhaszalon meg egy írószeres asztal. De minden rendben lesz: most így fogunk együtt lakni és tanulni. És menni fog! 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 13–14. számában jelent meg 2020. április 12-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.