Korábbi gyülekezetem egy fiatal tagja csendesen, arcomhoz közel hajolva, igen indulatosan azt suttogta nekem valamikor: „János, a szlovákok buták!” Válaszom ez volt: „Én is szlovák vagyok.” A levegő megállt, atyámfia elpirult és nem győzött bocsánatot kérni: „nem is így gondolta, vannak közöttük jó fejek is…”

Hogy valójában milyen vérvonal vagyok, csak a Teremtő tudja. Bizonyos, hogy szlovák felmenőim is vannak, hiszen Békéscsabán születtem, apám és szülei szlovákul is beszéltek. Néhány évvel ezelőtt megkérdeztem egy Szeverényi nevű antropológust (érdekes módon Radnóti Miklós özvegyénél, Fanninál találkoztam vele), aki ugyanabban a faluban született, ahol apám is, hogy valójában kik is a Szeverényiek. Meglepett azonnali válasza: „Hát, lengyelek!” Magyarázta is azonnal a rasszjegyeimet. Mindezek hatására szikrányit sem változott indentitástudatom, hiszen mindig is magyarnak vallottam magam.

Évtizedek alatt aztán egyre inkább kitisztult a kép: a legfontosabb, hogy emberek legyünk, emberséges, istenképű, krisztusarcú emberek. Ha ebbe az irányba formálódom, akkor lehetek áldás családomra, felekezetemre, népemre és a környező nemzetekre is.

2016. július 6–8. A Békéscsabán rendezett 5. Szlovák Evangélikus Egyházi Napok hatására fogalmaztam a fentieket. – Mint tudjuk, a török kiürítette Békés megyét is. Ekkor érkeztek ide németek, románok és nagy számban hívő, szorgalmas szlovákok is. Megépítették a 3500 ülőhelyes Nagytemplomot. Most itt találkoztak az öt országban élő szlovák evangélikusok.

A továbbiak a KötőSzó blogon olvashatóak.